Bizonyára nagyon kevesen emlékeznének bármire is a kanadai Calgaryban, 1988-ban megrendezett téli olimpiából, ha nem lett volna ott az indulók között egy bizonyos ­Michael „Eddie” Edwards, aki Eddie, a sas néven vonult be a sporttörténelembe.

Ő volt az első brit síugró, aki olimpián indult. Kényszerűségből fordult a síelés felé, mert tizenkét évesen egy térdsérülés miatt abba kellett hagynia a focit. Mivel nem volt pénze saját felszerelésre, eleinte kölcsönbakancsban ugrott, ami viszont olyan nagy volt a lábára, hogy hat réteg zoknit kellett felvennie hozzá. A súlya sem volt éppen ideális: 82 kilogrammjával 9 kilóval volt nehezebb a mezőny második legtestesebb ugrójánál.

Emellett erősen gyengénlátó volt, és a vastag okuláréja könnyen bepárásodott a síszemüvege alatt. Amikor megkapta a hírt, hogy indulhat az olimpián, éppen kőművessegédként dolgozott, és egy elmegyógyintézetben lakott, mivel jobb szállásra éppen nem futotta. Eddie mindkét versenyszámban, normálsáncon és nagysáncon is utolsóként végzett, messze lemaradva a többiek mögött.

Amikor ugrott, mindenki azon drukkolt, hogy el ne essen. A sportszakma egy része bohócnak tartotta, és kritizálta a rendszert, hogy „műkedvelő turisták” miért indulhatnak komoly sportversenyen, a világ viszont a szívébe zárta Eddie-t. Minden bizonnyal azért, mert valami olyasmit valósított meg, amit csak nagyon kevesen mernek, mégpedig azt, hogy ország-világ előtt felvállalta az esélytelenségét és gyengeségét.

És ez azért nagy dolog, mert egy amerikai kutatás szerint az emberek két dologtól félnek igazán, az egyik, az első – természetesen – a halál, a második pedig a nyilvános megszégyenülés.

Rendkívül nehezen viseljük, ha mások nem olyannak látnak minket, amilyennek mi azt szeretnénk. 

Az amerikai Stephen Guise, a How to Be an Imperfectio­nist: The New Way to Self-Acceptance, Fearless Living, and Freedom from Perfectionism (hogyan legyünk imperfekcionisták: az önmagunk elfogadásának, a félelem nélküli életnek és a perfekcionizmustól való megszabadulásnak az új útja) című könyv szerzője szerint a fejlett világ lakóinak a kilencvenöt százaléka – ha különböző mértékben is, de – perfekcionizmussal küzd, azaz azzal a képzettel, hogy csak a legmagasabb szintű, tökéletes teljesítmény az elfogadható.

Kapcsolódó: Mennyire vagy maximalista? Tesztünkből megtudhatod!

Meglepő állítás, mivel a személyes tapasztalatunk mintha éppen az ellenkezőjét mutatná: tökéletlenséget mindenhol. A perfekcionizmus azonban sokszor éppen a cselekvésképtelenségben, a halogatásban nyilvánul meg. Egy látszólag hanyag ember lehet, hogy nagyobb perfekcionsita, mint ­Meghan Markle. 

A tökéletesség igényével

Mindannyiunkban van valamennyi vágy a tökéletesedésre, és ez nem is jelent minden esetben problémát. 

– Többfajta perfekcio­nizmust különböztetünk meg, amelyek közül az egyiket egészséges vagy produktív perfekcio­nizmusnak nevezhetünk – mondja Perczel-Forintos Dóra klinikai szakpszichológus, egyetemi tanár. – Ez az a fajta előrevivő belső hajtóerő, amikor valaki jól akar elvégezni egy feladatot, mert bízik a képességeiben.

A létrehozás és az alkotás vágya építi a személyiséget.

Ezt látjuk a tehetséges művészeknél, zenészeknél vagy sportolóknál, akik nem napi nyolc órában dolgoznak, hanem éjjel-nappal alkotnak vagy gyakorolnak, hogy a saját határaikat feszegetve valami igazán nagyszerűt hozzanak létre. 

Ezzel szemben áll a másik fajta perfekcionizmus, amely mögött leginkább önbizalomhiány, negatív önkép és az elismerés iránti túlzott igény áll. Ilyenkor a tökéletességre való törekvés már nem egy alkotó folyamat, hanem egyfajta túlkompenzálás. Stephen Guise kétféle negatív perfekcionistát különböztet meg. Az egyik a túlhajszolt, aki soha nem elégedett, soha nem boldog azzal, amit ő vagy mások elérnek.

Ennek a típusnak főként az önmagával szemben támasztott irreális elvárásokkal és az úgynevezett ruminálással kell megküzdenie, ami azt jelenti, hogy folyamatosan a múlt döntésein, eseményein rágódik, hogy „mi lett volna, ha…”. A rossz gondolatok ilyenkor felnagyítódnak, a megoldások meg elvesznek szem elől. Az ilyen perfekcionista nem tud lezárni, nem képes elengedni dolgokat.

A másik típus pedig a bénult perfekcionista, akinél a kudarctól való félelem tétlenséghez és az értelmes élet folytatásának képtelenségéhez vezet. Guise hangsúlyozza, hogy mindkét típusú perfekcionizmus mélyén az önértékelés zavara áll, valamint a személy külső megerősítésre irányuló vágya. 

– Bár az elismerés, a szeretet vagy a teljesítmény iránti vágy természetes emberi igény, kóros lehet, ha túlzóvá és kizárólagossá válik. A klinikai gyakorlatban létezik egy mérőeszköz, az úgynevezett diszfunkcionális attitűdskála, amely pontosan annak a mérésére szolgál, hogy mennyire rendel alá valaki az életében mindent ennek az egy igényének – mondja Perczel-Forintos Dóra. 

Készülj fel a kiszámíthatatlanra!

A kérdés most már csak az, hogy miként lesz valakiből Eddie, a sas. Vagy másképpen fogalmazva, miként válhatunk perfekcionistából imperfekcionistává, azaz elégedett tökéletlenné? Nos, attitűdöt kell váltani, amire egy másik angolnak, az író Gilbert Keith Chestertonnak van egy jó módszere, amit egy mondatban így foglalt össze: „Ami egyáltalán érdemes arra, hogy csináljuk, azt érdemes rosszul is csinálni.” Az életben a legfontosabb dolgok általában ilyenek. Például a gyerekvállalás. 

– Gyakori jelenség, hogy egy ­leendő szülő, bár vágyik a gyermekre, szorong attól, hogy nem lesz képes tökéletesen csinálni, és fél, hogy akaratán kívül kárt tesz a gyereké­ben. Erre a félelemre a legfontosabb válasz az önelfogadás. Senki sem tökéletes, és nem is létezik tökéletes ember vagy szülő. Ha egy szülő lelkiismeretesen felkészül, olvas és önismereti munkát végez, már rendkívül sokat tett – mondja Perczel-Forintos Dóra, aki szerint a legfontosabb, hogy a szülő el tudja fogadni: a cél nem a tökéletesség, hanem az, hogy „elég jól” csinálja.

Ez a gondolat Donald Winnicott­ nevéhez fűződik, aki a hatvanas években vezette be az „elég jó anya” fogalmát. Bár ez a fogalom ma már széles körben ismert, sok édesanya mégsem hiszi el, hogy ez elegendő. Szenvednek a tökéletesség elérésének kényszerétől, amit a közösségi média csak tovább erősít az állandó összehasonlítgatással és egymás kritizálásával. A félelmek gyakran egészen konkrét formát öltenek, sok szülő retteg attól, nehogy „traumatizálja” a gyerekét. 

– Fontos tisztázni, hogy a pszichológiai értelemben vett trauma egy súlyos, életveszélyes helyzetet jelent. Az, hogy egy szülő néha türelmetlen, kiabál vagy hibázik, nem trauma, hanem az emberi lét velejárója. El kell fogadnunk, hogy az életben vannak nehézségek, és mi is lehetünk túlterheltek. A tökéletes szülőség iránti vágy mögött valójában egy túlzott kontrolligény áll.

Az illető egyfajta biztosítékot akar arra, hogy ő mindent jól fog csinálni. Az élet és a gyereknevelés azonban nem egy előre kiszámítható, kontrollálható projekt, hanem egy dinamikus, kölcsönhatásokon alapuló folyamat. Nincs más út, mint az elfogadás: el kell fogadni önmagunkat, a helyzetet, és azt, hogy az élet nem mindig kiszámítható. 

„Sosem érdekelt, mit gondolnak rólam”

A legtöbb férfi nem szeret táncolni, mert ügyetlennek érzi magát, és fél, hogy nevetségessé válik. Telek Ákos mégis belevágott a társastáncba, bár nem teljesen saját elhatározásból. 

– A feleségem, Cili ötlete volt, hogy menjünk el táncolni. Gyerekkori álma volt, hogy egyszer valaki majd jól megforgassa a táncparketten, én pedig megpróbáltam ennek megfelelni. Nem féltem attól, hogy nevetséges vagy ügyetlen leszek – alapvetően nem érdekel, hogy mások mit gondolnak rólam. Azonban ott a parketten néha érzem, hogy mennyire béna vagyok.

A sok gyakorlás hozott fejlődést, de Ákos sosem lett vérbeli táncos. Legfőbb problémájának azt tartja, hogy csak teljesen fix koreográfiákkal tud működni. Szerinte az igazi táncos improvizál: pörgeti a partnerét, és abból egy második, majd egy harmadik figurát hoz létre. 

– Én azokban a táncokban lelem örömöm, ahol nem kell kilépnem a betanult figurarendszerből, mert ha véletlenül rontok, akkor mehetünk vissza a kályhához. – És noha a tökéletesnek a közelébe sem értek, a házaspár kapcsolata sokat profitált a táncból. – Budakalászra jártunk táncolni, ahová az út legalább egy óra volt oda, és egy óra vissza.

Ez a két óra az autóban minden héten lehetőséget adott, hogy a problémáinktól kezdve a megoldásokig mindent megbeszéljünk. Néha előfordult, hogy feszülten érkeztünk, de a tánc után, a hazaúton már sokkal nyugodtabban tudtuk folytatni a beszélgetést. A tánc egyfajta szünetet, egy köztes teret jelentett, ami alatt mindketten, külön-külön és mégis együtt, megoldást kereshettünk a feszültségeinkre – mesélik.

A legboldogítóbb dolgok azok, amelyeket önmagukért csinál az ember. Mint például a kertészkedés, a kötés és horgolás, vagy éppen a társastánc. Sok örömtől fosztja meg magát az, aki attól való félelmében, hogy nem lesz tökéletes, inkább bele sem kezd. Végezetül pedig hadd osszak meg egy esetet, amiről most azt fogja hinni a kedves olvasó, hogy füllentek, pedig nem. Éppen ezen a cikken dolgoztam, amikor hazaért Berni lányom a nyári sportnapról.

– Na, hogy szerepeltetek? – kérdeztem érdeklődve.

– Utolsók lettünk. 

– Szuper, ügyesek vagytok!

– De Tati… Utolsók!!!

– Értem, de tudod, drágám, sose az eredményt nézd, hanem a befektetett munkát! – mondtam, és megsimogattam a kislányom fejét.

A perfektek aszkéták voltak

A perfekcionista eredetileg egy teológiai fogalom volt, és olyan személyt jelölt, aki hiszi, hogy a bűntelen élet, az erkölcsi tökéletesség elérhető a földi létben. A Katolikus Lexikon szerint a „perfektek” vagy „tökéletesek” elnevezés több vallási és spirituális csoportban is felbukkan, de leggyakrabban a középkori kathar eretnekséggel kapcsolatban említik. Ők voltak a közösség legszigorúbb aszkétái, teljesen lemondtak a világi dolgokról, szegénységben, tisztaságban és engedelmességben éltek.

A „perfektek” gyakran gyakorolták az úgynevezett endurát, ami egyfajta éhezés általi öngyilkosság volt, hogy elkerüljék a bűnt, és minél hamarabb kiszabaduljanak az anyagi test börtönéből. Érthető módon a perfektek száma viszonylag kicsi volt még a kathar közösségen belül is.

A perfekcionizmus három forrása

Stephen Guise szerint mindennapi perfekcionizmusunk három fő forrásból táplálkozik: a tökéletes körülmények, a tökéletes minőség, illetve a tökéletes mennyiség elérésére. Ha például nincsenek meg a tökéletes körülmények (helyszín, napszak, időjárás stb.), akkor inkább bele sem kezdünk a cselekvésbe. A tökéletes minőségre törekvés az, amit a köznyelvben általában perfekcio­nizmusnak nevezünk. Ez egy cél, tevékenység vagy dolog irányában tett erőfeszítések minőségével és eredményével kapcsolatos elégedetlenségben nyilvánul meg.
Vagyis amikor soha semmi sem elég jó, legyen az tanulmányi előmenetel, munkahelyi teljesítmény vagy a takarítás minősége. És van harmadik típusú perfekcionizmus, a mennyiségi tökéletességre való törekvés, ami Gusie szerint a leg­elterjedtebb forma, és amivel mi, hétköznapi halandók kevéssé vagyunk tisztában, noha lényegében mindannyiunkat érint. „Szinte mindenkit tudattalanul arra képeznek ki, hogy perfekcionista legyen azáltal, hogy átvegye a körülötte lévő emberek céljainak mértékét”, írja Guise, amin azt érti, hogy állandóan mennyiségekkel bombáznak minket: „Fogyj le két hónap alatt kilenc kilót! Írj meg egy regényt egy év alatt! Olvass el évente harminc könyvet! Hetente háromszor élj szexuális életet!” – és így tovább. Ezek mind elérhető célok, azonban a mennyiségi szempont azt jelöli ki, hogy mi az, ami elég ahhoz, hogy sikernek számítson, és ez eltántoríthat minket céljaink megvalósításától.

Tökéletlenül, boldogan

Természetesen aki elviselhetetlennek érzi saját perfekcionizmusát, az forduljon szakemberhez. Akik viszont alapvetően elvannak a bőrükben, de szeretnének kicsit könnyedebben, szabadabban, önfeledtebben létezni, Stephen Guise egy sor praktikus tanáccsal szolgál, amiket ha betartunk, a szerző „garantálja”, hogy boldogabb lesz az életünk. Íme:

• Ne foglalkozz az eredményekkel, törődj a befektetett munkával.
• Ne foglalkozz a problémákkal, törődj azzal, hogy a problémák ellenére is előre lépj! Vagy ha muszáj valamit megoldanod, koncentrálj a megoldásra!
• Ne foglalkozz azzal, hogy mások mit gondolnak! Törődj azzal, hogy ki akarsz lenni, és mit akarsz csinálni.
• Ne foglalkozz a kudarccal, törődj a sikerrel!
• Ne foglalkozz az időzítéssel, törődj a feladattal!
• Kevesebbet foglalkozz azzal, hogy jól csináld! Törődj többet azzal, hogy egyáltalán csináld!

Kapcsolódó: 12 tulajdonság, ami a maximalista embereket jellemzi

Illusztráció: 123rf, Getty Images