Kedves Dorka, ötvennyolc éves nagymama vagyok egy ötéves és egy két és fél éves fiúunokával. Nagyon szeretünk velük lenni, igénylik, hogy a hétvégét nálunk töltsék, és hála istennek a szülők is partnerek ebben.

De amikor eljön az idő, hogy menni kell haza, az ötéves nem akar elindulni.

Szorít, ölel, még egy utolsó puszi, Mami… Hiába próbálom zenehallgatással, énekkel oldani a szomorúságát. Múltkor észrevettem a menyem dühös pillantását, és meg is értem, lehet, hogy magam is így kezelném a helyzetet. Tiszteletben tartjuk a szülők kéréseit, mindig megbeszéljük, ők mit szeretnének, nincsenek vitáink, nem ellenséget látunk egymásban. Valami praktikus tanácsot szeretnék!

Herner Dorka az elszakadási nehézségről

Az elválás szomorúsága alapvetően­ természetes reakció. Az átmenet gyakran nehéz a gyermekek számára, különösen akkor, ha valami élvezetesből (a nagyszülők háza) egy strukturáltabb dologba, otthoni mindennapokba való átlépésről van szó.

Az érzések kihangosítása sokat segíthet, ha mondunk neki valami olyasmit, hogy „megértem, hogy nehéz itt hagyni minket, fájhat, ha vége van valami jónak”, azzal érvényesítjük az érzelmeit, és együttérzést is adunk.

Ne felejtsük el, hogy az elválás miatti szomorúság teljesen természetes (Fotó: Getty Images)

Saját érzéseink­ megnevezése szintén jó eszköz: „Nagyon jól éreztem magam veled, nehéz az elválás nekem is, és kicsit bajban is vagyok, hogy hogyan könnyítsem meg neked ezt.” Egy ötévest már kérdezhetünk is: „Tudnál ebben segíteni, hogy mi esne most jól?”

Néha a kicsik is meglepően jól meg tudják fogalmazni igényeiket.

A nagyszülők, az unokák és a szülők közötti érzelmi dinamika legtöbbször nagyon összetett. Az ebbe a „gépezetbe” kerülő apró kis porszemeket felnőttek közt is csodásan ki tudja tisztítani a nyílt kommunikáció, így érdemes egymást is kérdezni: „Jól láttam múltkor
a dühöt az arcodon? Teljesen megértem, lehet, hogy én is így reagálnék.”

A fájdalmas elválás gyakori, de mindig egyedi és összetett, hogy mi lehet mögötte. Van olyan gyerekem, aki ötéves kora körül kezdett félni a haláltól, és ezért kezdett szorongani attól is, hogy a nagyszüleit­ bármikor elveszítheti. Egy másik gyermekem ugyanezen okokból hidegebbé, elutasítóvá vált, érzelmileg távolodott a nagyon szeretett nagyszülőktől, így próbálva „megúszni” a nehéz érzéseket. Érdemes a felnőtteknek együtt is keresgélni a lehetséges kiváltó okokat, így mindenki megélheti az összefogás támasztó erejét, és több szem többet is lát.

Adjunk teret a szomorúságnak!

Néha a leghatékonyabb vigasz, ha nem vigasztalunk, helyette teret adunk a szomorúságnak. Az elterelést, a zenét és az éneklést olykor kiválthatjuk olyasmi mondatokkal, hogy „természetes, hogy szomorú vagy, ez azt jelenti, hogy különleges közös időnk volt”, vagy „sírd ki nyugodtan, attól hamarabb elmúlik a fájdalom”.

Az elválás pillanata kulcsfontosságú. Egy közösen kitalált búcsúrituálé megkönnyítheti azt az ötéves és a felnőttek számára egyaránt. Lehet ez egy különleges mondat, két kézzel integetés, vagy akár egy vidám mozdulatsor – például öleléssel nyitunk, aztán leguggolunk, fölállunk, összenyomjuk a hátunkat, a végén pedig adunk egymásnak négy puszit. Ez akkor fog igazi támaszt nyújtani mindenkinek, ha megbízhatóan jelzi a közös idő végét, tehát ha utána nem kezdjük újra a búcsúzkodást.

Bár tisztában vagyunk vele, hogy az élet rengeteg kellemetlen érzéssel jár a gyermekeink számára is, amitől nem tudjuk őket megkímélni, mégis, hallani és látni, érzelmileg tűrni a fájdalmaikat emberpróbáló tud lenni. Feltételezem, hogy az adott anyuka sem a nagymamára haragszik, hanem frusztrált és tehetetlen a gyereke nehézsége miatt. A tehetetlenségből eredő düh magunk felé bűntudat, más felé hibáztatás formájában jelenhet meg. Nem okolni magunkat vagy mást, hanem kibírni a szeretteink lelki és fizikai fájdalmait talán a legnehezebb (nagy)szülői feladat. 

Szülőséggel és nagyszülőséggel kapcsolatos kérdéseiket a dorka.herner@centralmediacsoport.hu e-mail-címre várjuk.

Kapcsolódó: 5 mondat, amit sose mondjunk a gyereknek

Portré: Csibi Szilvia