Tavasszal Mr. Darcy szerepében láthattunk a Vígszínház Büszkeség és balítélet című előadásában. Volt korábban személyes kötődésed ehhez a regényhez?
A húgommal nagyon közel állunk egymáshoz. Kamaszok voltunk, ő éppen ezt a regényt olvasta, láttam, milyen nagy hatással van rá, és olyan szenvedélyesen mesélt róla, hogy én is elolvastam. Nagyon megérintett. Izgalmas volt belelátni a női lelkekbe… Azelőtt eszembe se jutott, hogy egy-egy szemérmesebb lánynak milyen nehéz lehet az első szerelem, az első férfi az életében. Akkoriban – ha ment a tévében – megnéztük a sorozatot is. Viszonylag korán elvesztettük az édesapánkat. Darcy karizmája rá emlékeztet, így valahogy ez a karakter a mai napig erős, határozott apafigura maradt számomra.

A „karizmatikus” jelző biztosan sokakban összekapcsolódik a karakterrel, főleg az említett sorozat miatt, amelyben Colin Firth alakította őt. Te hogyan tetted sajátoddá ezt a szerepet?
Darcy nagyon sokáig nem igazán tudja kimutatni az érzéseit, nehezen kommunikálja azokat, miközben nagyon komoly életet szervez és irányít maga körül. Viszi egy óriási birtok gondjait, rengeteg embernek ad munkát, akik szeretik őt, és akikkel ő is közvetlen tud lenni, valamint egyedül neveli tizenkilenc éves húgát, aki folyton nehéz helyzetekbe kerül. Közben a barátai életével, köztük Charles Bingley-ével nehezen tud azonosulni.

A mi előadásunk azzal a különleges helyzettel kezdődik, hogy ennek ellenére elmegy Bingley-vel és a nővérével egy bálba, ahol megperzseli a szívét egy Elizabeth nevű hölgy. Darcy ebben a bálozós, csevegős világban nem boldogul, nehezen kommunikál ismeretlenekkel. Erős a gát benne, és emiatt sokan azt hiszik, nagyképű, lenéz másokat, pedig nem így van. Ezt nagyon nehéz plasztikusan eljátszani egy ilyen nagy színpadon, nem könnyű szerep, folyamatos munkát igényel.

A miérteket keresem és mélyítem magamban, hogy mikor melyik az a pillanat, amikor kimondhatna valamit, amikor tehetne egy kedvesebb gesztust, amikor más hangnemet használhatna, és mégsem képes megtenni. És ezzel párhuzamosan azt is fel kell építeni, hogy közben halálosan beleszeret Elizabeth Bennetbe. Az viszont nagyon hálás feladat, amikor végre kibomlik a lelke, leveti ezt a páncélt, és kibukik egy szerethető, nagy szívű, mély érzésű ember.

Jelenet a Büszkeség és balítélet előadásból

Gondolom, egy nehéz szerep a legszebb kihívás.
Persze, ez a csoda benne! Adott egy borzalmasan nehéz feladat, de ha végül sikerül eljátszani, ha van mögötte tartalom, gondolatok, valódi érzések, amelyek szépen felépülnek, akkor utána valóságos robbanás, amikor a gátak szétszakadnak.

Jane Austen művét sokan feldolgozták, szerinted mi a titka, hogy egy klasszikus történet ma is ekkora népszerűségnek örvend?
Egyrészről nagyon jó balanszban tartalmaz humort és mélységet. Ebben a darabban soha nincs önmagában csalódottság, szomorúság, kevélység vagy harag. Található mellette egy pici huncutság, egy kacsintás, és ennek köszönhetően kicsit mindenki magára ismerhet. A humor pedig segít, hogy az ember ne adja át magát a végső elkeseredésnek.

Kapcsolódó: Jane Austen nem unalmas vénlány volt – kiderült, hogy Mr. Darcy sem a képzelet szüleménye

Mindig ott van a reménysugár, hogy hiszünk abban, hogy minden, ami meg tud történni, meg is történik. És a szerző megmutatja nekünk, hogy a legnagyobb fájdalmakból és bukásokból lehet a legtöbbet tanulni. Hol sírunk, amikor valaki padlóra kerül, és kilátástalannak látja a helyzetét, hol pedig mosolygunk rajta, mert tudjuk: mindjárt felkel, és megy tovább. Az egészen átsüt a fény, a szeretet.

Manapság mit tartasz a legnagyobb kihívásnak a színházban? Akár úgy is kérdezhetném: mi ma egy színész feladata?
Ha meg tudjuk szólítani a közönséget, ha be tudjuk hívni a nézőt egy történetbe, akkor már megtörtént a legfontosabb. A Büszkeség és balítéletben is érezhető, hogy a közönség már néhány perc elteltével együtt lélegzik velünk. Érezzük, hogy jönnek a történettel, hogy ők is abban a világban élnek, amit éppen megidézünk.

Ezekben a pillanatokban félig öntudatlanul, ösztönösen olyasmit élhet át az ember, ami nagyon közel van a katarzishoz, a megtisztuláshoz.

Ősidők óta ez a színház lényege: hogy elfeledkezve magunkról úgy kerüljünk bele egy történetbe, hogy aztán a székből fölállva nézőként azt érezzük, purgálódott belőlünk minden negatív érzés, és feloldódott bennünk az a világ, ami megidéződött a színpadon.

Ez állandó és örök érték, de közben talán soha nem volt annyira előtérben a generációk közötti különbség, mint napjainkban. Te érzed ezt a színházban? Kell alkalmazkodnod a változáshoz?
Én nagyon igyekszem ebben a világban élni, és követni, mi történik, főleg abból a szempontból, hogy a fiatalok milyen hatásoknak vannak kitéve. Ez természetesen engem apaként is érint. A kislányom most megy iskolába, érdekel, hogy mit fog kapni az osztálytársaitól, milyen kultúrát fog magába szívni, hiszen ott tölti majd az ideje jelentős részét.

Kapcsolódó: Kádár. L. Gellért interjú

Azt gondolom, ebben a világban a bevonódás a legfontosabb, hogy a gyerek aktívnak érezhesse magát. Ezt hozta el ez az interaktív világ.

Már nem az a jellemző, hogy ülünk a tévé előtt, és az megbénít.

A fiatalok nem passzív megfigyelők többé, hanem folyamatosan interakcióban vannak. Ha bekapcsoljuk a streamingcsatornákat, ez nem biztos, hogy megtörténik, de persze egy jó filmnél születhetnek párbeszédek. Mi viszont a színházban azonnal érezzük, hogy létrejött-e az interakció, vagy sem. Rögtön ott a visszajelzés, hogy valami működik-e. És ha nem, akkor az a feladatunk, hogy azonnal változtassunk ezen, hogy a néző ne passzívan üljön, és távolodjon a megidézett világtól, hanem utána tudjunk nyúlni, és be tudjuk őt húzni. Úgy érzem, hogy ez kulcsfontosságú lesz a jövőben is.

A Grund kilépett a színház falai közül

Ha már az új világnál tartunk, használod a mesterséges intelligenciát?
Igen, játszottam már vele. Írattam verset, dalszöveget, születésnapi köszöntőt, sőt jeleneteket is. Nagyon jókat szórakoztam rajta. Úgy ismerkedtem meg vele, hogy a színházban a kollégáim megkérdezték tőle, mit tud rólam, majd megmutatták. Nagyon vicces volt, szerinte világhírű színész voltam, nagy filmekben játszottam már a hetvenes években is, és Az ötödik pecsétben is enyém volt az egyik főszerep.

Viszont a ChatGPT szerint már meg is haltam.

Ettől eltekintve szerintem lehet hasznosan is alkalmazni. Természetesen kell hozzá az emberi intelligencia, és továbbra sem zárható ki az emberi tényező.

Rég lehetett, amikor halottnak nyilvánított a mestersége intelligencia, mert az interjú előtt elbeszélgettem vele rólad, és egészen képben volt. Sőt azt javasolta, kérdezzem meg tőled, van-e olyan dal, amit ha énekelsz, mindig hazatalálsz magadhoz.
Van egypár ilyen. Például a Fény-év távolság A padlásból, a Szólít egy hang A Pál utcai fiúkból, vagy A nagy Gatsby végén a vallomás. A saját dalaim közül pedig például a Szemed mögé ilyen. Bárhol éneklem el, az mindig megérkezés, hazatalálás.

Gyereknevelésről, apaságról

A gyerekeidnek szoktál énekelni? Hogyan viszed be a zenét az életükbe?
Nekik már bevittem! Van otthon zongoránk és mindenféle hangszerünk. A Covid alatt, amikor sokat voltunk otthon, több időnk volt együtt zenélni. Sokat ültünk a zongoránál Juliskával, aztán később Jancsival is. Volt olyan is, hogy este hegedűvel altattam el őket, madárhangokat utánozva nekik. Aztán rájöttem, hogy bármilyen állatot lehet imitálni a hangszerrel, és ez nagyon tetszett nekik. A játékból lassan valami nyugtató témára váltottam, elhalkult a hegedű, és nagyon gyorsan elaludtak.

Amikor én voltam otthon velük, mert Katus (Bach Kata, a színész felesége – a szerk.) többet dolgozott, előfordult, hogy leültem a zongorához, és elaludt rajtam Juliska a kenguruban.

Ezeken a klasszikus zenéléseken túl dobolunk, ritmusokat ütünk mindenhol, mindenen.

Minden jó mondatra kitalálunk valami dallamot, ezt ők is átvették, már Jancsika is. Juliska sokáig azt mondta, ő „dalíró” akar lenni. Ezt a szót használta. Ha eszébe jutott valami jó kis rím, azonnal kitalált hozzá egy dallamot, és elkezdte énekelni. Három-négy évesen már saját dalocskákat írt, és most Jancsika is ugyanezt csinálja.

Elég jó gyerekkornak hangzik. Biztos sokan megkérdezik, de szándékos a Jancsi és Juliska?
Nem! Sőt! Amikor Jánosnak neveztük el a kicsit, még eszünkbe se jutott, hogy Jancsi és Juliska lesz belőlük. Azt hiszem, pont egy Nők Lapja-címlapra került ki, hogy Juliska mellé érkezik Jancsi, és Koronczay Lilla kérdezett rá először, hogy direkt csináltuk-e. Nem. De illik rájuk, mert tényleg mesebeli, gyönyörű kis lények.

Kapcsolódó: „Új fejezetet nyitott az életemben az, hogy apa lettem” – Beszélgetés Kolovratnik Krisztiánnal

Változtál színészként, amióta családapa vagy?
Még fontosabb lett a történetmesélés, ami a színház lényege és magva. Ennek a mikéntje lett még fontosabb. Lassan kikristályosodik, hogyan kell átadni valamit úgy, hogy igaz, befogadható, érthető és szellemes legyen, de ne bántó, kellemetlen, agresszív vagy kirekesztő.

Talán születik az apasággal valamiféle levetkőzhetetlen nevelési vágy is.

Azt gondolom, azok a fiatalok lesznek a jövő, ennek az országnak a jövője, akik bejönnek a színházba, így egyáltalán nem mindegy, mit adunk át nekik. És arra gondolok, hogy ők lesznek azok, akikkel majd az én gyerekeim is együtt fognak élni. Nekem öröm, hogy részese és aktív alakítója lehetek annak, hogy a gyerekeink talán eggyel jobbá és élhetőbbé tudják majd tenni ezt a világot.

Közeledik a színházi évad vége, itt a nyár. Tervezel valamit?
Remélem, jut idő majd pihenésre, de bőven adódik munka is. Júniusban már játszottuk a Hamvas dalok című Hamvas Béla-estünket a Tárkány Művekkel a Várkert Bazárban, volt egy közös estünk Katussal a Szent István parkban, és színésztáborban is voltunk, hogy megismerkedjünk a legfiatalabb tehetségekkel, és hasznos tanácsokkal lássuk el őket.

Június 29-én a Budapest Parkban koncerteztünk A Grund vígszínházi fiúzenekarral, ahol Dés László is a vendégünk volt.

Mindig varázslatos és ünnepi a Parkban zenélni több ezer ember előtt. De ott leszek a Művészetek Völgyében több felállásban is. És még a lakásfelújítás is hátravan, szóval… mondjuk úgy, hogy többnyire aktív pihenéssel töltjük a nyarat.

Fotó: Csibi Sziilva, Vígszínház / Dömölky Dániel