Szemlátomást leharcolva érkezik a próbájáról, majd elkéri a Vígszínház férfiöltözőjének kulcsát a portán, mondván, ott zavartalanul beszélgethetünk. Rudolf Péter színidirektor éppen ekkor jön lefelé a lépcsőn, és ezt hallva cinkosan ránk kacsint: „Én erről nem is tudok.” Balázs azonnal veszi a lapot…

Pedig már azt hittem, nem vagy humorodnál. Mit próbálsz, hogy ennyire elfáradtál?
A Kőműves Kelemen című rockoperát, amit július 25-én mutatunk be a Városmajori Szabadtéri Színpadon. Stohl András a főszereplő, én játszom Boldizsárt. Ezt a szerepet annak idején a pesti színházas ősbemutatón Szakácsi Sándor alakította. Alföldi Robi rendezi az előadást, akivel nagyon szeretek együtt dolgozni, és a koreográfia is rendkívül izgalmas, tele van néptáncelemekkel. De nemcsak zeneileg áll hozzám közel ez a rockballada, hanem azért is, mert keményen, bátran reflektál a társadalmunkra. Ha a 16. században íródott volna, akkor is ugyanilyen aktuális lenne… Egyébként nem a mai próbától vagyok ilyen fáradt, hanem mert az utóbbi hónapokban rengeteget dolgoztam, ami egyfelől jó, másrészt mostanra valami általános kimerültség lett rajtam úrrá.

Szerencsére már nincs messze a nyaralás. Hová mész pihenni?
A hegyeket szeretem, a csendet, ami ott körbevesz. De most szerintem a tengerhez utazunk.

Apropó, tánc. Én az Ármány és szerelem premierjén csodálkoztam rá a mozgásodra először. Gondoltam is: a fejemet rá, hogy ez a színész balettozott.
Eltaláltad. Ehhez tudni kell, hogy én szinte az Operaházban nőttem fel, a szüleim, Medveczky Ádám és Csányi Valéria ott voltak karmesterek. Az épület minden szegletét ismertem, a korrepetitorokat, a büféseket, a műszakot, a kartáncosokat, a magántáncosokat, Szinetár Miklóst, ifj. Harangozó Gyulát, az akkori balettigazgatót – vele nagyon jó barátságban voltunk –, és így közel kerültem a baletthez. Megbűvölve néztem, hogyan koreografál Seregi László, Harangozó vagy épp a külföldi vendégkoreográfusok. Végtelenül izgalmasnak találtam azt a világot,

már hatévesen annyira vonzott, hogy megkértem anyukámat, írasson be a Magyar Nemzeti Balettintézet előkészítő osztályába.

Ő el is vitt, de rajtam kívül csak egy fiú volt, és vagy harminc lány. Nagyon megijedtem. Ráadásul a balettmester dohányzott, akkoriban még szabad volt, és közben az ezüstre festett körmeivel kapargatta a hátamat, hogy húzzam ki magam. Mindez eltántorított, és inkább atletizálni kezdtem. Aztán csak nem bírtam magammal, és tízévesen felvételiztem a balettintézetbe.

A táncosok közül ki volt a példaképed?
Ifj. Nagy Zoltán. Valami olyasmit tudott, amit csak kevesen: jelenléte volt a színpadon. Olyan energiával és érzelmi töltettel táncolt, amit nem lehet tanítani. Nekem azóta is mindegy, hogy valaki huszonötöt forog, vagy magasra ugrik, ha nincs megtöltve energiával és érzelemmel az, amit csinál.

Tizenhat évesen mégis abbahagytad a klasszikus balettet. Mi történt?
Eltanácsoltak. Tehetséges vagyok, mondták, de sajnos a lábfejadottságom nem felel meg az elvárásoknak. Nem tudtam ugyanis eléggé lefeszíteni a rüsztömet, márpedig az a balettben nagyon fontos. Azt tanácsolták, folytassam tovább a modern tanszakon. Én azonban úgy döntöttem, inkább váltok. Akkor már két éve folyt a huzavona, hogy jól ugrom meg forgok, csak, ugye, az a fránya lábfej, tele voltam görcsökkel és migrének gyötörtek, jobbnak láttam otthagyni az egészet.

Életem legjobb döntése volt.

Úgyhogy beiratkoztam a Budapest Kortárstánc Szakközépiskolába, amit Angelus Iván vezetett. Kiváló iskola volt, családias, szabad szellemű, mintha csak egy lakásba léptél volna be, mindenki ismert mindenkit. Én addig hallgatag, gátlásos gyerek voltam, de ott hirtelen elkezdtem kinyílni. Szárba szökkent a kreativitásom, mert végre hagyták, hogy mindent szabadon kipróbáljunk, amit szeretnénk. Nagyon élveztem. A végére sokkal inkább társasági ember vált belőlem. Bár…

…ennek vannak határai. Eltaláltam? 
Hajjaj! Jó dolog egyedül lenni.

A párod, Kovács Patrícia egyenesen úgy fogalmazott, „Balázs egy szemlélődő Buddha”.
Kétségkívül van bennem egy mély belső nyugalom. Nem izgatom magam feleslegesen. Kifröccsent reggel a tej? Lehet, hogy először kicsit bosszankodom rajta, aztán kiröhögöm magam. Vagy amikor idefele lekéstem a buszt. Nem ütöm ököllel a menetrendet, inkább választok egy másik zenét, és türelmesen várok. Mit lehet csinálni? Nem éri meg mérgelődni.

Szerintem az életben a humor a legfontosabb, hogy az ember tudja bölcs elfogadással szemlélni a világot.

A „szemlélődő” azért is találó jelző, mert én mindig is álmodozó típus voltam. Ez az attitűd azonban a színpadon megváltozik. A próbákon már fókuszáltan vagyok jelen, és maximalista módon állok hozzá a munkához. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lennék nyitott mindenféle bohóckodásra. Igyekszem valóban belebújni a szereplő bőrébe, akit játszom, olyannyira, hogy még a próba szüneteiben is benne maradok a karakterben. Egyébként Patrícia is ilyen.

Értsem úgy, hogy amikor a Hunyadi sorozatban Újlaki Miklóst játszottad, akkor a frusztrált, bizonytalan éned bújt ki belőled?
Nem. Én nem vagyok frusztrált, az irigység meg pláne nem jellemző rám. Nem kell feltétlenül magadból felépítened a figurát, elég, ha a környezetedben ismersz ilyen embert. Újlaki egyébként nem gonosz, csak kétségbeesett. Gondolj bele, gyerekkora óta azt éli meg, hogy Hunyadi jobb nála, és most még a neki szánt lány, Szilágyi Erzsébet is ebbe az emberbe szeret bele. Hogy ne lenne zaklatott? Szerintem pont az az emberi nagyság jele, hogy végül le tudja győzni önmagát, és megmenti Erzsébet fiát.

Te frusztráltál valaha bárkit? Nagyon is el tudom képzelni.
Volt már, hogy érzékeltem másokon, hogy irritálja őket a szerencsém vagy a sikereim, de távol tartom magamat az ilyenektől, mert nekem ezzel nincs dolgom, ez az ő megélésük.

Visszatérve a táncra: hogy lett belőle végül színészet?
Úgy, hogy a bátyám meg a nővérem gyerekkorunk óta jártak egy amatőr színtársulatba, és egy alkalommal engem is elvittek magukkal. Bekerültem A muzsika hangja című musicalbe, ahol életemben először beszéltem és énekeltem a színpadon, ami borzasztóan megtetszett, és attól kezdve szerettem volna közelebb kerülni a színházhoz.

Anyukámmal gondolkodtunk ezen, és eszébe jutott Földessy Margit Színjáték- és Drámastúdiója.

Margit nagyon megszeretett engem, és hamar belém vetette a bizalmát. Ez engem annyira inspirált, míg már nem tudtam eldönteni, mit szeretnék inkább: táncolni vagy színészkedni. Végül felvételiztem a Színház- és Filmművészeti Egyetemre, és felvettek. Máté Gábor és Dömötör András voltak az osztályfőnökeim. Ha valami szakmai problémám adódna, Gábor lenne az első, akit felhívnék.

Édesapád mit szólt ahhoz, hogy a színészmesterséget választottad?
A szüleim soha nem szóltak bele a döntéseimbe. Azt csináljam, amit szeretnék, hangsúlyozták. Mondjuk, amikor abbahagytam a dobolást, éreztem édesapámnál egy kis csalódottságot. De mit tehettem volna, nem fért már bele az időmbe. Kiskorom óta zeneiskolába jártam és dobolni tanultam, mert jó a ritmusérzékem, amit nagyrészt apámtól örököltem, ő timpanistaként kezdte. De hát valamit el kellett hagynom, nem lehet minden fenékig tejfel!

Iszonyú szerencséd volt, az egyetem után egyből szerződtetett a Vígszínház. Itt voltál gyakornok?
Igen, még Eszenyi Enikő szerződtetett. De két év gyakorlat és egy év tagság után felmondtam, mert ki akartam lépni a komfortzónámból. Nem tudtam, hogy mi vár rám, de megkeresett Barnák László, és én leszerződtem a szegedi színházhoz, mert

éreztem, hogy vidéken rengeteget lehet tanulni.

Mindig megérzem, ha valaki vidéken is tanulta a szakmát. Ott semmi nem vonja el a figyelmedet a színháztól. Nem mintha én Pesten ne tudnék könyörtelenül kizárni mindent magam körül, ha például főpróbahetem van. Megadom magamnak az időt.

Négy év múlva aztán Rudolf Péter visszahívott a Vígbe. Melyek a kedvenc szerepeid?
Ifj. Vidnyánszky Attila rendezésében lesz majd látható szeptembertől a Leonce és Léna című darabon alapuló előadás, az @LL3t4rgIA, és én vagyok benne Leonce. Már bepróbáltuk, azt nagyon szeretem. Azonkívül van egy monodrámám a Pinceszínházban, az Élet-ritmusra, amelyben egy kissé autisztikus kamasz fiút alakítok, aki nem gondolja, hogy bárhogyan is kellene kapcsolódnia az emberekhez. Csak a dobolásnak, a ritmusnak él.

Azt hittem, A dzsungel könyvét fogod említeni, hiszen abban jöttetek össze Patríciával. Van korkülönbség köztetek, ezért is csodálkozott rátok annyira mindenki. Patrícia beszélt már erről itt-ott, de a te verziódat még nem hallottuk.