Amikor a nyolcvanas években elutaztunk Csehszlovákiába, jellemzően képeslapot küldtünk az otthoniaknak, és hamarabb hazaértünk, mint a lap. Manapság a többség azonnal ír a családi chatcsoportba, amikor becsekkolt a reptéren, amikor leszállt a gép, amikor elfoglalta a szállást, majd a látnivalókról valós időben küld képeket, videókat. A szüleim-nagyszüleim, ha sokáig nem láttak valakit, lehet, hogy elmentek mellette az utcán. Nekem több olyan ismerősöm van, akivel nem beszéltem harminc éve, de miután minden héten posztolnak az életükről, még a gyerekeiket is megismerném.

– Az elmúlt több ezer évben az emberek túlnyomó többsége úgy élt, hogy a kis falujában találkozott körülbelül százötven emberrel, és ugyanazokból állt a rokonság, a szomszédság, és ugyanazok dolgoztak együtt a mezőn – mondja ­Szvetelszky Zsuzsanna szociál­pszichológus. – Ez egy kicsi, ugyanakkor nagyon sokféle kapcsolatrendszer volt; mindenki látott kisbabát, öregembert, sántát, délceget, mert nem bölcsődében nőtt fel, és nem a munkahelyen töltötte az egész napját, hanem egy színes csoportban. Ehhez képest a 20. században rengetegen költöztek a nagyvárosokba, és ez azt jelenti, hogy már a mozgólépcsőn találkozunk százötven emberrel, márpedig az agy mérete úgy fejlődött, hogy körülbelül ennyire van kapacitásunk. A személyes találkozásokon túl ott van még a sok üzenet, értesítés. Azért érkeznek sokan már reggel az iskolába vagy a munkahelyre feszülten, stresszesen, mert túl sok inger érte őket.

Túlféltés vagy nem?

A kapcsolattartás változása nagyon jól tetten érhető a szülő-gyerek viszonyban. Amikor anyukám tizen-nyolc évesen szakmai gyakorlatra utazott vidékre, a családjával egy hónap alatt három-négy levelet váltott. Amikor én egyetemistaként másik városban tanultam, két-három naponta beszéltem telefonon a szüleimmel. Amikor a fiam ösztöndíjjal Amerikában tartózkodott, kértük, hogy mindennap jelezzen, mi újság, és hetente egyszer videó­híváson keresztül beszélgettünk. Ma sok diák már kicsengetéskor jelez a szüleinek, hogy hányas lett a matekdolgozata, ír, amikor elindult, amikor hazaért, és a felnőttek lokátoron figyelik a gyerekeiket, mikor merre járnak. Könnyű lenne pálcát törni felettük, hogy ez túlféltés, és hogy miképp lesz majd így a fiatal önálló, de a helyzet nem ennyire egyszerű.

– A hatvanas-hetvenes-nyolcvanas éveket nem lehet összehasonlítani a mai helyzettel – szögezi le a szakértő. – Akkoriban a nagyszülők nagyon sokat segítettek a gyerekek körüli teendőkben, de ma ők is dolgoznak, így a szülőkre marad az összes feladat, nekik kell mindenre figyelniük. Akkoriban nem lehetett lopva kábítószert tölteni valakinek az italába, nem száguldozott senki százharminccal őrült módjára az Árpád hídon, a toxikológusoknak nem kellett minden hónapban frissen piacra kerülő dizájnerdrogokat felismerniük. A szülők árgus figyelme, a folyamatos kommunikáció egyrészt erről szól, másrészt az eszközök fejlődéséről. Amíg csak füstjelekkel meg postagalambbal tudtunk hírt adni, addig senkit nem érdekelt, mi történik a másikkal aznap este, de ha megvan a lehetőség, akkor él vele az ember. A technika fejlődése, a világ változása és a jelenlegi szülő-gyerek kapcsolat együtt hozták létre ezt a helyzetet, de arra, ki mennyire figyeli a gyereke minden percét, nagy hatással van a társas befolyásolás is. Vannak barátaim, akik szerint gondatlan az, aki nem követi a gyerekét telefonos lokátorral; és vannak, akik elutasítják, vagy egyszerűen csak nem kívánnak ezzel foglalkozni. Jó, ha ezekről a kérdésekről tudunk beszélgetni. 

Az éjjel soha nem érhet véget

A gyerekeimnél figyeltem meg, hogy egy-egy randevú, barátnős találka, buli nem zárul le a helyszínen, hanem folytatódik; folyamatosan kommunikálnak videóhívásban, chatben, de az én korosztályom tagjai is benne vannak tíz-húsz chatcsoportban. Van nagy családos, kis családos, kollégás, szűkebb körű kollégás, gimis barátnős, anyukás csoport, és akkor még nem említettük a gyerekek iskolai, edzős, zongoracsoportját. Ezek között léteznek olyanok, amelyek csak időszakosan aktívak, de akadnak olyanok is, amelyekben mindig zajlik az élet, folyton érkeznek a fényképek, videók, kérdések, sztorik.

– A való világ és a digitális tér nem két külön dolog; az online tér az offline egyfajta kiterjesztése, és ez óriá­si különbség – magyarázza a szakértő. – Egy-egy chatfolyam olyan, mintha szünet nélküli társalgás lenne, ritkábban írjuk azt, hogy szia, vagy hogy akkor búcsúzom, jó éjszakát! Folyamatosan beszélgetünk, mert ez ilyen műfaj, így tűnik természetesnek az instant hozzáférés miatt, de ezeket a csatornákat nem szabad összekeverni a hagyományos közösségekkel. A Facebook ugyanúgy nem mond igazat, amikor ezt csoportnak hívja, mint amikor az ismerősi kapcsolatot barátságnak nevezi. Ez nem közösség, hanem egy csatorna, ahol több emberrel kommunikálok. Egy-egy ilyen „csoportban” párhuzamos világokban élő emberek is összekerülhetnek, és bárki bármikor megsértődhet. Az egyiket az bántja, hogy a többiek nem szívecskézték a gyereke fotóját, a másik meg azon bosszankodik, hogy szívecskékkel, gifekkel terhelik az üzeneteket, mert ő már ott tart, hogy a lehető legszikárabban szeretné az információt befogadni. Mindannyian ismerünk olyanokat a való életben, akik folyamatosan magukról beszélnek, a gangon, a buszmegállóban, a munkahelyi konyhában; ötvenedszerre is elmondják érdektelen dolgaikat, és kénytelenek vagyunk végighallgatni. Ezt a saját érdekünkben meg kell tanulnunk intelligens módon kezelni az offline és az online térben is.