Lami Juli / Sue Townsend: A 13 és ¾ éves Adrian Mole titkos naplója

A fiú, akivel együtt nőttünk fel

A nővérem kapta meg a könyvet, így került először a kezembe. Akkor még fogalmam sem volt, hogy az írója, Sue Townsend életem egyik meghatározó ikonja lesz. Azt hiszem, az én korosztályomban szinte mindenki ismeri legalább az első Adrian Mole-naplót. Én valahogy úgy nőttem fel, hogy főleg lányok vettek körül, sokáig­ nem vegyültem fiúk­kal. Elsőre az fogott meg a könyvben, hogy úgy éreztem, bepillantást enged abba, hogyan működnek, de ami még ennél is fontosabb, hogyan éreznek a kamasz fiúk. Izgalmas volt olvasni, mi mozgatja a korosztályomat egy idegen országban, hiszen abban az időben szinte semmit sem tudtunk arról, milyen az élet Nyugaton. Gazdagság és nélkülözés, szerelem és csalódás, elhanyagoló szülők, családi nehézségek, iskolai barátságok és bullying, útkeresés egy kamasz szemével – ezek mind formálták az én világomat is. Azt hiszem, az első két részt tulajdonképpen tudom fejből, és ezzel nem vagyok egyedül. Akit egyszer beszippantott Adrian Mole világa, az valószínűleg – akárcsak én – időről időre a mai napig előveszi a köteteket, és mindig talál bennük valami új részletet, amin lehet nevetni, gondolkodni, vagy ha úgy adódik, gyötrődni. Olyanok voltak nekem, mint amilyen biztos pont egy gyereknek a kedvenc étele vagy a nagyszülei otthona. 

A naplónak aztán lettek folytatásai, felnőttként, százszor elolvasva az összes részt azt gondolom, ez igazi mestermű. Rendkívüli humor, érzékenyen kidolgozott karakterek, társadalomkritika és hiteles korrajz egyben, és az üzenete ma is ugyanúgy aktuális, mint a nyolcvanas években. Az írónő halála után nem sokkal észrevettem, hogy létezik a sorozatnak egy darabja, amelyet valahogy soha nem olvastam: ez az Adrian Mole elveszett naplói. Megvettem, és azóta sem olvastam el. Így próbálom azt az illúziót fenntartani, hogy ennek az élménynek sosem lesz vége.

Bus István / Jack London: Északi Odüsszeia

Só és bors a rénszarvassztéken

Kisgyerekkorom óta ott állt a könyv a polcon. Jack London: Északi odüsszeia. És bár négyévesen megtanultam olvasni magamtól – anyámék teljesen megrémültek, amikor ez kiderült, de Vekerdy Tamás óta tudjuk, hogy ez viszonylag gyakori és normális dolog –, idegenkedtem a kötettől. Egyrészt hétszáz oldal volt, féltéglányi, másrészt fogalmam nem volt, mi az az odüsszeia.

Kamaszkoromban aztán vettem egy mély levegőt, és nekiveselkedtem. Megdöbbentett, mennyire szórakoztató és kalandos a kötet. A nyitó kisregény A vadon szava. Arról szól, hogy egy kutya belekeveredik a klondike-i aranylázba. Mi kell ennél több egy kamasz gyerek számára? És persze a magnum opus: az Aranyásók Alaszkában. A nyápic, elpuhult újságíró megszökik a szakmája elől, ami éppen készül felfalni, és kipróbálja magát a nyers, férfias, veszélyes Északon. Akkor még nem voltam újságíró, de ha most kitörne az aranyláz valahol, nincs kizárva, hogy én is megpattannék oda, ahol kézzel kell kikaparni a földből a csillogó aranyrögöket. Hogy a főszereplő, Kit (Felhő) Bellew közben megerősödik, és megtalálja igazi önmagát: már csak só és bors a félig nyers rénszarvassztéken. Az Aranyásók Alaszkában annyira fordulatos, vidám és önfeledt kisregény, hogy kamaszkoromban sokáig arra gondoltam: ha nem aranyásó lennék, hanem hollywoodi filmmogul, ez lenne az első regény, amit megfilmesítenék – az első mondattól az utolsóig.

Az Északi Odüsszeia egy gyűjteményes kötet novellákkal. Az ároktól délre című írás például könnyedebb darab: a karót nyelt szociológiaprofesszor, Freddie Drummond úgy vizsgálja a munkásosztályt, hogy szénfuvarosként elvegyül közöttük. A kimért, disztingvált tudós második, titkos életében egy bunyós-csajozós, vidám és gondtalan figura. Ez az énje pedig szép lassan felfalja a másikat. És hogy mi a vége? Pontosan az, amire gondolnak.

Horváth Cecília / Szabó Magda: Tündér Lala

Az időtlenség országában

Elbűvölő világba csöppen, aki a Tündér Lalát olvassa, és Szabó Magda 1965-ben megjelent, időtlen meseregényét az sem fogja félretenni, aki már régen volt gyerek. Tündérországban a tárgyaknak is lelkük van, a házak színesek és gömbölyűek,­ lakóik örömszörpöt isznak, és kedvenc elfoglaltságuk a virágok közt beszélgetni. Már a nevek is sok-sok kedves pillanatot szereznek a nyelvi leleményekre érzékeny olvasóknak, úgymint Csill, a patikus, Meccs,­ a főkamarás, Omikron, a nevelő, Aterpater, a varázsló, Huba, a szúnyog vagy épp Amalfi kapitány.

Ennek az országnak a királynője Írisz. A kisfiát, Lalát a csodafügefa ajándékozta neki, így hát Írisz egyedül neveli. Amikor Lala ellopja a szárnyait, és elkószál, Írisz épp olyan tehetetlennek érzi magát, mint akármelyik földi édesanya.

Igen, Lala furcsa, más, mint a többiek. Nem szeret varázsolni, szappanbuborékban utazni, ellenben folyton valami újon töri a fejét, és senki sem érti, mi lehet az oka. Míg Aterpater rá nem jön, hogy a kisfiúnak emberszíve van. Ez bizony baj, mert a törvények értelmében Lalát el kellene távolítani. Ráadásul Aterpatert hiába tartják a legnagyobb tudósnak, sajnos gonosz. Egy zsarnok, aki, hogy megszerezze a hatalmat, elhallgattatja az igazmondókat, hazudik és manipulál. És, hogy a tündérállampolgárok ne tudjanak ellenállni az akaratának, a nonprotesztó nevű szerrel eteti őket! 

Egy jó könyv mindig tud újat mondani, akárhányszor is olvassuk. A Tündér Lala tele van meglepetéssel. Mostanában gondoltam rá, milyen szépen jelenik meg benne például az ökológiai szemlélet. A tündérek szövetségben élnek mindenféle vízi és földi lényekkel, és kötelességüknek érzik, hogy megvédjék őket a folyton szurkapiszkáló, állatokat kergető, növényeket letaroló emberektől. Csak azoknak engedik meg, hogy letelepedjenek országuk határán, akik nem ilyenek.

A szerző alsó tagozatos gyerekeknek írta, én pedig a szülőkkel közös olvasásra ajánlom ezt a remekművet, a szünidőre.

Jónap Rita / Charlotte Brontë: Jane Eyre

A mindent túlélő árva

Egy regény van csupán, amelynek három példányát őrzöm, és egyiket sem fenyegeti a szanálás réme: ­Charlotte Brontë Jane Eyre című kötete. Az elsőt a tizedik születésnapomra kaptam az egyik osztálytársamtól csíkos könyv formájában, A lowoodi árva címen. Ez az eredeti regény rövidített, átdolgozott kiadása, és anyukám nagyon biztatott, hogy olvassam el, de a kis árva nehéz sorsa annyira megviselt, hogy egy időre félre kellett raknom. A nyári szünetben tettem vele még egy próbát, és a történet beszippantott. A cseresznyefa alatti kempingágyon heverészve könnyebb volt távolságot tartani az árvaházat átjáró hidegtől, barátságot kötni Helennel, szerelembe esni a sármos Mr. Rochesterrel, és főként példaképként tekinteni Jane Eyre-re, aki számára az elvek és az érzelmek egyaránt fontosak. Onnantól fogva minden nyáron elolvastam, majd gimnázium­ban átváltottam az eredeti, teljes regényre, végül angol szakos egyetemistaként angolul is beszereztem, több szemináriumon keresztül elemeztük, imádtam.