Közel húsz éve tervezem. Mindig megfogadom, hogy nem szállok le a vonatról, ha Miskolcra megyek, vagy Debrecenbe, hanem fenn maradok, és elmegyek oda. Ahol a hátamat végre nekivethetem a hegynek, a lábamat pedig a folyóba lógathatom, mint egy csalit.

Ahol felnőtt az anyám, ahol tanító volt a nagymamám, ahol a zöld legeslegtöbb árnyalata látszik, ahol minden lépésnél történelmet írtak a Rákócziak, amelynek szőlővesszein nektárt csepegtettél, személyesen te, Jóisten.

Tokaj-hegyalja, Bodrogkeresztúr, ahol gyerekkorom boldogabb nyarait tölthettem.

Most végre egy író-olvasó találkozó után szándékosan nem mentem egyenesen haza, hanem, ahogyan annyi éve terveztem, felszálltam az intercityre, és leszálltam Tokajban.

Begyalogolok a városba, meghatódom a fölé magasodó Kopasz-hegy látványától, ahogyan a vad összevisszaságban növő cserjék és rózsabokrok és gyümölcsfák között egyszer csak szinte mértani rendben, mintha írásfüzetbe rótták volna gyöngybetűkkel, szőlősorok tűnnek fel a meredek hegyoldalban. Milyen nehéz volt oda felkaptatni a nagymamámnak, pláne kapálni, hegynek fel, a Dereszla-dűlőben. Milyen lehet onnan mindennap lenézni a Bodrog és a Tisza találkozására, mennyit tűnődtem ezen: ha látod a két folyót egymásba ömleni, már mindent láttál a világból, így képzeltem.

A Rakamazt és Tokajt összekötő Szent Erzsébet hídon állok, és igyekszem befogadni a látványt. A lélegzetem is elakad, ahogyan kinyílik a tér, és szembejön a két folyó, a Tisza és a Bodrog.

A parton belelógatom a kezem a Bodrog vizébe, szia, köszönök neki, megsimítja a kézfejem.

Magasan van a folyó vízszintje, ám az ártér még nincs víz alatt. Ott nőnek a legmagasabbra a nyárfák. Alig akad olyasmi, amit ugyanolyan óriásinak látok, mint gyerekkoromban – de a Bodrog árterének nyárfái most is az égig nőnek.

Utoljára akkor töltöttünk itt egy hétvégét a férjemmel, amikor mindenórás várandós voltam a Nagylányommal – aki mindjárt nagykorú lesz.

A szülés előtt jó lenne elzarándokolni a gyerekkorom és a nagymamám emlékéhez, gondoltam, és az áldását kérni ránk. Akkor már csak ülve tudtam aludni, levegő nem jutott, végigvirrasztottam az éjszakát a vendégházban. Azon gondolkodtam: Hogy bírtad ezt négyszer végigcsinálni, Mami? Biztos én is kibírom, ha te kibírtad, ugye?

Megmásztuk a férjemmel a Nagy-Kopaszt is, nagy hassal, a Tokaj fölé magasodó hegyet, úgy pipiskedik tetején a karcsú tévétorony, mint egy éhező balerina. Őt hibáztattuk mindig a nagymamámmal a hetvenes években, ha fekete-fehér tévéjén nézhetetlenül szemcsésen jött be az M1.