Először is tolmácsolom a családunk kamasz lányának üzenetét, aki főleg azért várja, hogy lemenjenek az érettségik, mert akkor végre tudja folytatni a Hunyadi-könyvek olvasását.

Öröm, hogy fiatalok is olvassák a regényeket. Olyan korosztályok is elkezdtek érdeklődni a történelemnek ezen része iránt, akikre ez alapvetően nem jellemző. Nehéz őket megszólítani, úgyhogy ezt sikernek könyvelem el.

Én azt látom magam körül, hogy a hetvenéves nagymamától az ötvenes férfiakon át a tinédzserekig mindenki olvassa a Hunyadit. Amikor elkezdte írni, volt a fejében egy tipikus olvasó, akinek szólnak majd a könyvek?

A felnőtteket próbáltam megcélozni. Ha a filmekhez hasonlóan a könyveknél is létezne korhatár-besorolás, akkor ez a regénysorozat biztosan tizennyolcas karikát kapna. Tartottam tőle egyébként, hogy a női olvasókat el fogja riasztani a középkor csatáinak brutális ábrázolása. A kiadó figyelmeztetett is annak idején, hogy ezzel elveszíthetem az olvasók nagy részét, hiszen könyveket többnyire hölgyek vásárolnak. Ezt a történetet viszont nem lehetett másképp megírni. Engem pont az érdekelt, hogy a középkor nyers brutalitását ugyanúgy megjelenítsem, mint a romantikáját – mert bármily furcsán hangzik, az is van neki. De szerencsére azt tapasztalom, hogy sok a női olvasó is, és nem kifogásolják a durvább részeket. Sőt, jobban bírják, mint a férfiak. Ez nagyon meglepett, mert a karóba húzástól kezdve az egyéb kínzási metódusokon át sokféle, kvázi horrorisztikus momentum akad a könyvekben.

Hogy jött az ötlet, hogy Hunyadi Jánosról írjon?

Eleinte science fiction és fantasy műfajokban írtam. Egy baráti társaság tagjaiként, szórakozásból írtunk többen ilyen könyveket. Nem is volt ambícióm, hogy íróként definiáljam magam. De mindig szerettem a történelmi regényt mint műfajt, és rájöttem, hogy miközben a külföldi történelmi regénysorozatok magyar fordításai nagy sikerrel mennek az itthoni könyvpiacon, magyar szerzők nem írnak ilyeneket. Felfoghatatlannak tartottam, hogy miért nem. Hiszen a történelmünk gazdag, színes, és kiváló karakterek sokasága népesíti be. Volt egy olyan szomorú megfigyelésem is, hogy ha mégis valamilyen történelmi téma került előtérbe egy könyvben, akkor az általában tragikus és lesújtó volt. Én abban hiszek, hogy mindent fel kell dolgozni, a rosszat is, de a jót is. Kellenek a példaképek és a hőstörténetek. Akkor megállapodtunk a kiadómmal, hogy panaszkodás helyett inkább írjak egy történelmi regényt. Akkor úgy gondoltam, hogy egy év kutatómunkára lesz szükség, bármelyik korszakról legyen is szó. Egyébként már a korszak kiválasztása sem volt könnyű. A magyar történelem minden időszakát szeretem, mindegyiket másért.

Úgy tudom, történelemtanárként végzett.

Igen, de nem volt módom tanítani. Újságíróként, majd szerkesztőként dolgoztam, de a történelem mindig is vonzott. Az anyaggyűjtés végül tíz évig tartott, és tulajdonképpen azóta is tart, immár huszonöt éve. Ez a legélvezetesebb része a történelmi regényírásnak.

Milyen forrásokra támaszkodott?

Maga a korszak a történészek által elég jól feldolgozott, és néhány angol nyelvű történeti munkát is sikerült összegyűjtenem. Egy regényhez azonban nemcsak a történelmi tényanyagot kell megismerni, hanem rengeteg olyan információra is szükség van, amely egy történésznek nem kell. Ilyen például a gasztronómia. Amikor egy történész ír a visegrádi királytalálkozóról, őt a diplomáciai és politikai vonatkozások érdeklik, azzal pedig nem kell foglalkoznia, hogy este mit ettek a lakomán, hány fogás volt, és kézzel ettek-e,­ vagy késsel. Egy írónak viszont ez is fontos, ahogyan az öltözködés vagy a hadászat is. Én a csatákat szerettem volna átélhető módon megjeleníteni, olyan mélységig belemerülni a hadászati részletekbe, hogy az olvasó azt érezze, ő is ott van a csatamezőn. És akkor még nem beszéltem millió olyan apró részterületről, amely nem kötelező egy regényhez, de nem baj, ha megvan. Legalábbis az író fejében, mert nem kell mindent belezsúfolni a könyvbe. Ez olyan, mint az újságírás: amikor egy munkához felkészül az újságíró, kétszer-háromszor annyi anyag és tudás van a birtokában, mint ami végül belekerül a cikkbe, ez a helyes arány. A történelmi regénynél szerintem ez tíz az egyhez.

A sorozat most mindent felerősített a regényekkel kapcsolatban, dicséretet és kritikát is. Sokan kérik ­számon például a történelmi hitelességet.

Ez nagyjából olyan, mintha a történészeken meg azt kérném számon, hogy nem elég regényes a tanulmányuk, mert nem rágtam le a körmöm, miközben olvastam. Kicsit csodálkozom, hogy egyáltalán el kell mondani: a történelmi regény fikciós műfaj. A történelmi regény olyat soha nem állíthat – és nem is ismerek olyan történelmi regényírót, aki ezt merné állítani –, hogy így történt. Ennek a műfajnak egy fontos feladata van, megismertetni és megszerettetni az olvasóval az adott korszakot. Közelebb hozni és hús-vér emberként ábrázolni azokat a szoborszerű, piedesztálra emelt történelmi karaktereket, akikhez egyébként nincsen érzelmi kötődésünk. Ezt a feladatot a regényciklus teljesítette, a filmsorozat meg pláne. Szerintem soha ennyi cikket nem publikáltak Magyarországon a Hunyadi-korszakról, mint mostanában. A sorozat első néhány része után az internetes keresőszavas listákon a celebek helyét átvette Hunyadi János, Szilágyi Erzsébet és Zsigmond király.

Azért a fikciónak van egy határa, hiszen mégiscsak történelmi alakokról és eseményekről van szó.

Nyilvánvaló, hogy egy történelmi regény sok mindent nem tehet meg. A rigómezei csata leírásánál például­ erős kísértést éreztem, hogy nyerjük meg az egyébként elvesztett csatát, mert annyira megérdemelnénk. Ugyanakkor óriási korlátai vannak a sokszor már extrém végletekig számonkért hitelességnek. Például ha csak azt nézzük, hogyan beszéltek a korabeli emberek. A nyelvészeknek fogalma sincs róla, mert legfeljebb írott emlékeink vannak. Egy nyelvész azt mondta, nem tudni, hogy megértenénk-e – és milyen mértékben – egy 15. századi magyar nyelven beszélő embert. A regényben a nyelvezet mai, tehát ez már eleve nem lehet hiteles. Gárdonyi Géza az Egri csillagokban írt egy Jumurdzsák nevű karaktert, aki nem létezett. Valamint egy Cecey Évát, mint a létező Bornemissza Gergely feleségét – ő se létezett, egész más neve volt Bornemissza igazi feleségének. Erre most hülyeség lenne azt mondani, hogy Gárdonyi tévedett. Dehogy tévedett! Pontosan így szerette volna megírni.

Ha egy időutazással visszamehetne a Hunyadiak korába, mi lenne az, amiről szeretne a két szemével meggyőződni? Hogy tényleg úgy volt-e, ahogy ma gondoljuk?

Nagyon izgalmasnak találom, vajon milyen lehetett a katonaember Hunyadi és a diplomata Vitéz János együttműködése, barátsága. Tényleg olyan volt-e, ahogy én ezt a forrásokból kiolvastam. Szívesen belehallgatnék egy beszélgetésükbe. Ugyanennyire kíváncsi vagyok Hunyadi és Szilágyi Erzsébet viszonyára, mert a mindennapi férj-feleség kapcsolat a diplomáciai iratokból értelemszerűen nem rajzolódik ki. De a legjobban talán a fiával, Mátyással való kapcsolata érdekel.
Mátyás tizennégy éves, amikor Hunyadi meghal. Vajon volt-e ideje Hunyadinak a fiával törődni? Milyen tudást adhatott át neki? A források nagy része szerint Hunyadi egy zord, írástudatlan ember volt, ugyanakkor kiváló stratégiai elme. Mátyásról pedig tudjuk, hogy már tizenévesen iskolázottabb, pallérozottabb volt. Ő milyennek láthatta az édesapját? Ezek izgalmas kérdések lennének.

A Hunyadi-regényfolyamon kívül rengeteg könyvet írt még, különféle műfajokban, de egy dolog közös bennük: a rendkívül izgalmas és szövevényes történet. Honnan jön ez a mesélőkedv?

Utólag állt össze nekem is, hogy kisgyerekkorom óta történetmesélő vagyok. Nagyapám hallgatag alföldi ember volt, egy kútfúró mester, sokat voltam vele kettesben a Kecskemét melletti tanyavilágban. El tudott telni úgy egy nap, hogy alig beszélt, viszont esténként sokat mesélt nekem. Olyankor ez a szótlan ember megnyílt, és furcsa, lebilincselő történeteket talált ki. Az általa hallott meséket gyúrhatta egybe a háborús élményeivel. Imádtam. A következő emlékképem, hogy az általános iskola első osztályában, a délutáni csendes pihenő alatt a napközis tanár engem kért meg, hogy meséljek az osztálynak. Mert senki nem aludt, zaj volt, dumáltak. Én meg kiültem, és rögtönzött történeteket mondtam. Óriási csönd lett, mindenki figyelt, és amikor abba kellett hagynom, kérdezték, hogyan folytatódik a sztori. Ez elképesz­tően jó érzés volt, megőriztem magamban.

Hogyan lett mesélőből író?

Nyolcadikos koromban jelent meg először nyomtatásban írásom. Ennek nagyon prózai oka volt: hármasra álltam magyarból év végén, és javítani akartam. Az fel sem merült, hogy megtanuljam a tananyagot, ehelyett egy osztálytársammal azt találtuk ki, hogy gyorsan írunk egy regényt, megjelentetjük, és ettől majd meghatódik a magyartanárunk. Rögtön elkezdtük a matekfüzetbe írni, másfél oldal készült el a nagyszünetig, és úgy éreztük, ez kezdetnek elég is. Bevittük a megyei napilap szerkesztőségébe, hogy tárgyalásokat folytassunk a „regény” eladása ügyében. Az osztálytársam végül nem mert bejönni, úgyhogy egyedül álltam szemben Gál Sanyi bácsival, az olvasószerkesztővel. Ez lehetett volna nagyon kellemetlen is, hogy kidobnak azzal a macskakaparással teleírt füzetlappal. De a sors összehozott egy olyan emberrel, aki nem ezt tette. Sanyi bácsi el se tudta olvasni, olyan rondán írtam, de azt mondta, ha komolyan gondolom ezt az egészet, és valaki legépeli, azt szívesen elolvassa. Pár nap alatt írtam egy komolyabb, átgondolt történetet, édesanyám pedig szépen begépelte. Ez aztán olyan jól sikerült, hogy megjelent folytatásokban. És megkaptam a magyar négyest is.

Nem ötöst?

A magyartanárom ragaszkodott hozzá, hogy ne túlozzuk el a dolgokat. Ez egy csodás élmény volt, de végül jóval később, a katonaság alatt, a hosszú őrségek idején kezdtem el azon gondolkozni, hogy milyen jó lenne írni egy igazi regényt. Rögtön írtam is egy négykötetes regénysorozatot, a Kárpáthiát.