Éppen két éve, pünkösdkor húztuk magunkra először a takarót az erdőszéli házikóban. Egy szemhunyásnyit sem aludtam. A szél zörgette az ablakhoz csapódó ágakat, sünök kaparásztak valahol a párkány alatt, és a sötétségből időnként felhangzott egy-egy távoli kutyaugatás. Hajnalban, amikor a redőny résein át már beszivárgott a fény, benyúltam a feltornyosult dobozok közé, és az Óz, a csodák csodája volt az első film, amely a kezem ügyébe akadt. Mire Dorothyék megérkeztek Smaragd­városba, képzeletben előttem is kirajzolódott egy sárga köves út – csak ezen nem varázslatos kalandok, hanem a tanyasi élet hétköznapi megpróbáltatásai vártak. Kérésemre aznap összepakoltunk, és visszaköltöztünk édesanyámhoz a városba – az egykori gyerekszobámba, ahol alig fér el két ágy egymás mellett, és az ablakot minden alkalommal megrezegtetik az alattuk elszáguldó kamionok. Még két hétig ott maradtunk. Előre féltem, mikor jön el az indulás ideje, és vele együtt az érzés, hogy odakint kívül maradok az élet körforgásán, messzire sodródom az ismerős kapaszkodóktól.

Ahhoz is idő kell, hogy a jó dolgokhoz hozzászokjunk. Hónapokig tartott, míg lélekben be­laktuk a tanyát – mára pedig elválaszthatatlanul a részünkké vált. Amennyire nyomasztottak a kétségek érkezéskor, olyan nehéz most két napnál tovább távol maradni. A kintlét során hamar megtapasztaltuk, lehet valami nehezebb, de mélyebb; halkabb, de tartalmasabb. Az állandó vágyakozásból aztán szép lassan megérkezés lett, a hiányérzetből pedig elégedettség. Júniusban – évek óta először – hosszabb időre távol leszünk. Most azonban nem a menekülés vágya hajt, amikor elmegyünk, hanem a kíváncsiság, hogy régen várt helyeket is felfedezzünk.