Gyerekkoromban a vasárnapok a szokásos menetrend szerint zajlottak. Szép ruhában igyekeztünk a tizenegyes misére, amire azért szerettem járni, mert ott voltak a barátnőim. El lehetett velük bújni, és nagyokat sutyorogni, ott beszéltük meg a hétvége eseményeit.­ Többször is előfordult, hogy végül olyan hangosak voltunk, hogy a kántor ránk szólt, sőt visszaterelt bennünket a padba. Ilyenkor egy ideig mozdulatlanul ültünk, és freskókat, szobrokat bámultunk, aztán kezdődött a fészkelődés. Pedig nagyon alaposan megfigyeltem az angyalok ruháinak redőit, Krisztus töviskoronáját, a Szent Flórián lábánál lapuló arany lángokban égő házat. Ha most becsukom a szemem, pontosan le tudom írni a somorjai templom teljes enteriőrjét.

Mise után a szüleimmel a cukrászdában krémest, likőrrel töltött spiccet, samrolnit kértünk elvitelre. Csupa olyan süteményt, amit már csak ritkán látok, ezek már retró édességek, teljesen megváltozott a kínálat. Otthon aztán damasztabrosz, tyúkhúsleves, általában rántott hús, uborkasaláta, majd desszert. A szépen megterített asztal körül ült a család, soha nem a fazekat tettük az asztal közepére, hanem a leveses tálat, a mustárt, a tormát a mártogatáshoz.

Hogy mekkora erőfeszítés lehetett mindezt a családunk nőtagjainak megteremteni, csak akkor tudatosult bennem, amikor megszülettek a gyerekeim, és először készültünk ünnepi menüvel egy karácsonyon.

Gyerekkoromban a közös vasárnapi családi ebéd után vendégségbe mentünk a rokonainkhoz, vagy őket fogadtuk. Emlékszem a fehér szilon- és kreppszilon harisnyákra, az utóbbi szúrós volt, és olyan erősen elektrizált, hogy ha megdörzsöltem a tenyeremmel, és utána megfogtam a fejem, a hajam égnek állt. 

Megszokott forgatókönyv, megszokott gesztusok, formák, illatok, étkészlet, frissen mosott haj. Házi sütemény ajándékba, egy üveg bor, régi Škoda 120.

A mostani vasárnapjaink nagyon mások. A hétvégén a nagy­fiamnak vívásedzés, vagy épp verseny, cserkészet, ismerős gyerekek szülinapi zsúrja, kerületi buli, koncertek a közeli parkban. Vagy ismerősök látogatnak meg bennünket, pár napra beköltöznek hozzánk a barátaink, a kihúzható sárga kanapén alszanak a nappaliban, ilyenkor aztán tényleg felborul a rend, este hosszasan beszélgetünk, későn fekszünk, későn ébredünk, nagyot reggelizünk, aztán az ebéd kimarad, estére elfáradunk, valami könnyűt vacsorázunk.

Keresem a rítusaim. Az ismétlődő, hétköznaphoz vagy vasárnaphoz, ünnepnaphoz kötött cselekvési formáim. Keresem, megteremtem, majd elhagyom, mert semmiképp sem akarok görcsösen ragaszkodni.