„Nincs pénzem menstruálni!”, „Nem luxustáska!”, „Kampány a menstruációs szegénység felszámolásáért”, „Együtt a menstruációs szegénység ellen!” Az elmúlt években végre széles körben ismertté vált ez a kifejezés, amely sokak számára szinte elképzelhetetlen, másoknak viszont a brutális valóság minden hónapban. Lapunk kiadója a jó ügy érdekében új szintre emelte az összefogás erejét: konkurens női magazinokkal is karöltve, valamint a Baptista Integrációs Központ Családok Átmeneti Otthonával közösen kampányt indított „Mert a menstruáció nem luxus, hanem szükséglet” néven. Az idei Nők Lapja Példakép Díj gáláján az otthon dolgozója, Földi Júlia különdíjat is átvehetett fantasztikus munkájáért. Cikkünk témájával kapcsolatban azt mondta, nagyon nehéz hidat verni érintettek és nem érintettek között, pedig igazán fontos volna. A menstruációs szegénység továbbra sem megoldott probléma, és a legtöbb esetben csak adományokkal enyhíthető. És minden kezdeményezésre szükség van, hiszen a nélkülözés többeket érint, mint gondolnánk.

Egyedül a nélkülözésben

– Amikor először megjött, nem értettem, mi történik velem – meséli a most már harmincas éveiben járó Letti, aki állami gondozottként nőtt fel. – Egyedül voltam az otthonban, a gondozók elfoglaltak voltak, a többi lány pedig vagy ugyanúgy nem tudott semmit, vagy kinevetett. Egy darab ronggyal próbáltam felfogni a vérzést, később újságpapírt használtam. Lopni nem mertem, kérni pedig nem volt kitől. Akkor tanultam meg igazán, bár a kifejezést még nem ismertem, mit jelent a menstruációs szegénység: nemcsak azt, hogy nincs betéted, hanem azt is, hogy senki nincs, akihez fordulhatnál. A szégyen és a titkolózás évekre belém költözött. Elszigetelt a többiektől, hiszen amiről nem lehet beszélni, az elválaszt. Minden hónapban rettegtem az iskolában, nehogy vérfoltos legyen a ruhám. Miközben más lányok a menstruá­ciót a nővé válás részének látták, nekem csak fájdalmat, titkolózást és szorongást jelentett. Felnőttként most már meg tudom venni, amire szükségem van. És beszélek róla, mert tudom, hány lány van most is ugyanebben a cipőben.

– És erről miért nem tud az ember? – csattan fel a gyógytornászom, amikor szóba hozom nála a menstruációs szegénység témáját, és elmesélem, hogy ma Magyarországon lányok és nők ezrei nem jutnak betéthez, tamponhoz, de még sima vattához sem, emiatt kimaradnak az iskolából, nem mennek dolgozni, és ez még inkább hátrányos helyzetbe hozza őket. Akik sosem tapasztaltuk meg a nélkülözésnek ezt a szintjét, nem is tudjuk, mit jelent az ilyesfajta hiánnyal együtt élni. Ideje azonban szembesülni a valósággal, hiszen így tenni is könnyebb ellene.

Mi az a rózsaszín adó?

Az UNICEF adatai szerint világszerte havonta nagyjából 1,8 milliárd nő menstruál. Ez egy természetes és egészséges folyamat, mégis lányok és nők milliói nem férnek hozzá biztonságos vízhez és hi­gié­niai létesítményekhez, vagy nem engedhetik meg maguknak a menstruá­ciós termékeket. 

Ma hozzávetőleg másfél milliárd ember él a Földön, aki nem rendelkezik alapvető higiéniai eszközökkel, például saját vécével. A biztonságosan kezelt mosdók hiánya miatt sok lány nem jár iskolába, illetve sok nő nem megy be dolgozni abban a néhány napban. 

A menstruációs termékek ráadá­sul nők milliói számára megfizethetetlenül drágák. Az olyan politikai döntések, mint például a női termékekre kivetett „rózsaszín adó”, a menstruációhoz kapcsolódó megbélyegzést és tabukat erősítik. Mit is jelent a rózsaszín adó? A nők az egész világon továbbra is többet fizetnek a mindennap használatos cikkekért, a testápolási termékektől a ruházaton át az alapvető szolgáltatásokig, annak ellenére, hogy átlagosan kevesebbet keresnek. Ez a rejtett költség, az úgynevezett „rózsaszín adó” igazságtalanul növeli a nők pénzügyi terheit a piaci kereslet álcája alatt. Döbbenetes, de az Amerikai Egyesült Államok számos államában az erekciós zavarok kezelésére alkalmazott Viagra adómentes egészségügyi terméknek minősül, míg a higiéniai termékeket luxuscikknek minősítik, és a legmagasabb adókulccsal adóztatják. 

Pénz- és tudáshiány

– Nevelőszülőknél nőttem fel – meséli az edzőként dolgozó Zsanett –, kislány- és kamaszkoromban gyakorlatilag semmit sem tudtam a női testről, a saját működésemről. Nem tudtam, és nem is mertem beszélgetni erről senkivel, amiről volt valami fogalmam, azt az iskolai felvilágosító órákon hallottam. Iszonyú kellemetlen volt, amikor először megjött, és a nevelőanyám betétei közül vettem ki magamnak egyet. Ő nagyon vastag fajtát használt, emlékszem, arra gondoltam, hogy ez már életem végéig így lesz, mert csak ilyen létezik. Aki olyan nevelőszülőnél van, amilyen az enyém volt, az tudja, hogy ilyen helyzetben nincs bizalom, nincsenek személyes kérdések. Egy állami gondozott lány sok esetben senkihez nem érzi magát elég közel, hogy beszéljen vele erről. Tamponról az osztálytársaimtól hallottam először, de ha volt egy kis pénzem, akkor sem mertem volna elmenni a boltba, és venni. A betétet is a kosár legaljára tettem, annyira szégyelltem. Az osztálytársnőim felmentést kaptak a torna alól, ha menstruáltak, én ki sem mertem ezt a szót ejteni a számon.

A menstruációs szegénységet az információk és az oktatás hiánya is állandósítja, és nemcsak az a probléma, hogy sok lány és fiatal nő nincs tisztában a menstruációjával, és nincs felkészülve se rá, de a politikai, valamint az iskolai és munkahelyi döntéshozók sem részesülnek átfogó menstruációs oktatásban. A világ egyes részein még ma is piszkosnak vagy érinthetetlennek tekintik az éppen menstruálókat, ami szintén korlátozhatja a hozzáférésüket a szükséges higiéniás lehetőségekhez. Van, ahol még élnek olyan mítoszok, hogy az érintetteknek nem szabad bizonyos ételekhez nyúlniuk, mert azok megromlanak…