Kedves Dorka, hatvanhárom éves vagyok, két gyermekemből egy külföldön él az egyik unokámmal, évente kétszer jönnek haza. Ez a helyzet számomra néha kibírhatatlan, olyan erős bűntudat gyötör! Nem tudok nekik egyformán segíteni.­ ­Anyagilag talán, de hát tudjuk, hogy a pénz csak kis része a gondoskodásnak. Ők ezerszer elmondják, hogy ne nyomasszam magam emiatt, nem várnak el tőlem többet, mint amennyit messziről adni tudok, de nincs nap, hogy ne gondolkodnék, mit tehetnék még értük. Kérem, segítsen tanácsokkal!

A bűntudatnak, bármilyen furcsán hangzik is talán elsőre, lehet haszna, mégpedig az, hogy jó cselekedetre, jóvátételre sarkall bennünket. Ha viszont nincs bűn, csak a tudata, és anélkül is jót tennénk, akkor ez az érzés elszívja az érzelmi energiát. Érdemes megvizsgálnunk, hogy ha nem egy rossz cselekedet, akkor mégis mi lehet, ami kiváltja a mardosó bűntudatot.

Lehet mögötte attól való félelem, hogy igazságtalannak ítélnek minket – családon belül nem ritka ez a jelenség, sokszor féltékenység formájában mutatkozik meg. Bár a levél erről nem szól, úgy érezni belőle, hogy a levélíró önmagát igaz­ságtalannak tartja, és nem érez saját maga iránt empátiát. Nem ritka, hogy csak azt látjuk meg, ami nem sikerül, azt viszont nem vesszük észre, mennyire sokat teszünk. Erre a pozitívabb látásmódra tudjuk tréningezni magunkat például azzal, ha a nap vagy a hét végén fölírogatjuk, milyen jó dolgokat tettünk.

A közelben élő családtagokkal való kapcsolatunkat is megzavarhatja a bűntudat. Ha rutinná válik, hogy a közösen megélt jó élmény mindig hozza maga után a kellemetlen érzést, hogy a külföldön lévőknek megint miből nem jutott, az csökkenti az öröm és az önfeledtség megélésének lehetőségét. Érdemes megpróbálni szétválasztani ezt a kettőt, a megélt jót nem elhomályosítani a hiánnyal.

Érdekes lehet, hogy mióta van jelen a bűntudat. Előfordulhat, hogy már a külföldre költözés előtt is érezte? Ez esetben valami más az oka, mint amit hiszünk. Esetleg anyaságunk korábbi éveiben tettünk vagy nem tettünk meg valamit, amiért azóta is neheztelünk magunkra?