– Na, Tati, akkor mi a mai vicced? – kérdezte egyik este Berni, miután végeztünk a vacsorával. Legkisebb lányom ugyanis nagyon szereti a vicceket és a humoros történeteket, és azt találta ki, hogy mindennap mondjunk egymásnak egyet. Azért csak egyet, és nem többet, mert akkor jut is, marad is, és sokáig folytathatjuk kedves szórakozásunkat. ­Dicséretes önmegtartóztatás, az ember vicckészlete is véges. Mivel számítottam Berni felhívására, már készen is voltam a viccel.

– Tehát – mondtam nekiveselkedve. – Pistike először megy iskolába. Amikor hazaér, az anyukája megkérdezi tőle: „Mi volt ma az iskolában, Pistike?”  „Kaptam két piros pontot és egy fekete pontot” – feleli a kisfiú. A két piros pont mégiscsak jobb, mint az egy fekete, gondolja az anyukája, és megdicséri Pistikét: „Nagyon ügyes vagy, kisfiam.” Másnap megy haza Pistike. „Mi volt ma az iskolában?” – kérdezi az anyukája. „Kaptam két piros pontot és egy feketét.” „Nagyon ügyes vagy, kisfiam.” Harmadnap megint megy haza Pistike. „Mi volt ma az iskolában?” – szól a kérdés, amire a válasz megint csak ugyanaz: „Kaptam két piros pontot és egy feketét.” „A két piros pontnak nagyon örülök – feleli erre az anyukája –, de miért kapsz mindennap egy feketét is?” „Hát mert beírok magamnak két pirosat” – feleli Pistike.

Szerintem ez jó vicc, és pont annak a korosztálynak való, amibe Berni is tartozik. Ennek ellenére a várt hatás elmaradt.

– Mi van, drágám, nem tetszik a vicc?

– De, nagyon tetszik, csak azt mondd meg ­nekem, hogy a fekete pont az rossz, ugye? Vagy az is jó?

Szörnyűséges gyanúm támadt.

– Mondd csak, drágám, te eddig milyeneket gyűjtögettél? Ha, mondjuk, nem volt kész a házid, és kaptál egy fekete pontot, akkor azt gondoltad, hogy az dicséret?

– Soha nem kaptam fekete pontot.