A sorokat a ma hetvenes éveiben járó Széplaki Mária írta. Marika alig volt tizenhárom éves, amikor 1964 tavaszán kalauzként teljesített szolgálatot a budapesti Úttörővasúton. Egyik nap olyan dolog történt vele, ami az egész életét megváltoztatta. Április közepén, egy ragyogó tavaszi napon épp ezen a helyszínen – a mai Gyermekvasútnál – mesélt nekem erről ő és Lynne, akivel hatvan évvel ezelőtt, nagyszülői leleménynek köszönhetően lettek barátok.
Marikát egy tavaszi napon egy idős hölgy szólította meg a szerelvényen. Az Amerikából hazalátogató asszonynak, aki az első világháború után szakadt férjével és az akkor kétesztendős lányával Amerikába, volt egy hasonló korú unokája, és arra gondolt, kedves dolog lenne, ha a lányok levelezésbe kezdenének. Marika, aki – sok ezer magyar kortársához hasonlóan – rutinos levelező volt ekkor, szívesen megadta neki a címét. Pár hét múlva meg is érkezett az első levél a tengerentúlról, egy akkor még ismeretlen kislánytól: Lynne Stanilkától.
Az anyai ágon zsidó származású, szintén kiskamasz Lynne alig valamit tudott magyar gyökereiről, és ma úgy emlékszik vissza, hogy gyerekkorától kezdve mindennél jobban szeretett volna kapcsolódni magyarságához.
– Nagyszüleim az első világháború után vándoroltak ki Chicagóba, édesanyám még beszélt magyarul. Amit a magyarságomról tudtam, azt jószerével nagymamámtól hallottam. Ő néha hazautazott Magyarországra, hogy meglátogassa ottani rokonait, én pedig mindig is nagyon vágytam rá, hogy nekem is legyen ott valakim, akire szeretettel gondolhatok. Marika lett az – meséli.
A levelezés a kezdetektől angolul folyt, annak ellenére, hogy a Budapesten élő Marika egy árva szót sem tudott angolul. Szerencsére az óriási lelkesedés átsegítette a nehézségeken a párost. Lynne-nek a nagymamája segített a borítékra odakanyarítani a magyar címzést, Marika előbb szomszédja segítségével válaszolgatott újdonsült barátnőjének. Később a leveleket szavanként értelmezve, szótárazva lassacskán megtanult angolul. Annyira, hogy felnőttként munkanyelvként is használta: a levélbarátság ebből a szempontból is új irányt adott életének.
Pont mint hatvan éve:
Marika (balra) nem felejtette
el a váltókezelést sem
Ismeretlen ismerősök
1964-ben itthon adásba kerül az ismeretterjesztő tudományos híradó, a Delta. Felavatják az új Erzsébet hidat, Tito Budapesten, Kádár János pedig Lengyelországban tárgyal. Marikának kiegyensúlyozott gyerekkora van egy olyan rendszerben, amelynek korlátairól még keveset tud.
Amerikában ebben az évben először lép fel a Beatles, és a vietnámi háború kapcsán ekkor kezdődő diáktüntetések során megszületik a „hippi” szó. Az ekkor már Kaliforniában élő Lynne az amerikai álom második generációs örököse, akinek fogalma sincs, mit jelent az, hogy útlevélkérelemhez jóváhagyás kell. Két hihetetlenül távoli világ, két nagyon hasonló, mások problémáira érzékeny karakter: a levelezésből a maga legtermészetesebb módján, lépésről lépésre formálódik előbb szimpátia, majd mély barátság. A két lány egymás minden pillanatára kíváncsi, és arra is, mi minden választja el, illetve köti össze őket. A levelek rendszeresen jönnek-mennek köztük, néha kicsit ritkábban, máskor sűrűn váltják egymást, attól függően, mennyi minden történik épp. A másik élete mindkét lány számára egzotikum.
– Eleinte csak arról írtunk, mi történt velünk az iskolában, hogyan telnek a mindennapjaink, de minden levéllel – és az angoltudásom fejlődésével – egyre inkább részesei lettünk a másik életének. Megbeszéltük az olvasmányélményeinket, szó esett zenéről, szerelemről, divatról – meséli Marika.
– Nagyon sokban hasonlítottunk, és ez különösen érdekes volt annak fényében, hogy a körülményeink nem is lehettek volna különbözőbbek – teszi hozzá Lynne.
Hamarosan nemcsak levelek, de gondosan, szeretettel összeállított csomagok is útra keltek: Marika és Lynne igyekeztek csupa olyasmit a másik pakkjába tenni, ami valamilyen módon kuriózumnak számított a tenger másik oldalán.
– Mindig óriási öröm volt kibontani a csomagokat. A szépen becsomagolt pakkokból anyukám, apukám is kapott valamit. Már persze ha egyáltalán megkaptuk: a Kádár-korszak idején a vámon ugyanis többnyire ízekre szedték, szétlopták a csomagot, és nemegyszer fordult elő, hogy a karácsonyi csomag húsvétkor, darabokban érkezett meg – meséli Marika.
– Igyekeztem mindig valami olyasmit küldeni Marikának, amiről tudtam, hogy náluk nincs, vagy nehezebben hozzáférhető. Nagyon örült például, ha rúzst, kenceficét, édességet vagy valamilyen érdekesebb, ruhának való anyagot tettem a csomagba. Nagyon szeretett varrni – emlékszik vissza Lynne.
– Szerettem varrni, de nem is nagyon volt más választásom – teszi hozzá nevetve Marika. – Emlékszem, Lynne mennyire rácsodálkozott arra, hogy én, ahogy errefelé minden lány, magamnak varrom a ruháimat. Arra meg még inkább, hogy később a gyerekeim ruháit is én készítettem. Itthon meg az általa küldött anyagokra néztek kerek szemmel. Egy anyagból, amin egy nagy óra volt, pólót varrtam magamnak. Sokat hordtam, le is vagyok benne fényképezve, és emlékszem, sokszor kiabáltak utánam, hogy „hány az óra, kislány?”. Itthon a hatvanas évek végén még nem volt jellemző, hogy más holmid legyen, mint mindenki másnak – meséli Marika.
Marika jellemzően saját készítésű kézimunkát küldött Lynne-nek, aki élénken érdeklődött a népművészet iránt, és mindig nagyra értékelte Marika egyedi darabjait. Na és azt, hogy Marika egy zártabb világban is megtalálja a boldogságát.
– Amennyire tudtam, megosztottam vele azt a szabadságot, ami nekem jutott, miközben jobban megismertem magamat is – mondja.
Egyforma értékrend
Bár Lynne-nek szabadabb, könnyedebb élet jutott, mindketten gyorsan felnőttek, és barátságuk titka talán éppen az, hogy életük legfogékonyabb éveiben követték egymás
sorsát. Tanultak, szerelmesek lettek,
munkába álltak, férjhez mentek, gyerekeket szültek, és minderről rendszeresen beszámoltak egymásnak. Bő húsz évvel az első levélváltás után, 1983-ban aztán nemcsak levél, de meghívó is érkezett Lynne-től: végre személyesen is találkozhattak az Egyesült Államokban.
Marikának óriási élményt nyújtott az első amerikai út, és mindkettejük részéről csupa érzelem volt az első találkozás.
– Leginkább azon lepődtünk meg, mennyire egyformák vagyunk. Teljesen más körülmények között nőttünk fel, mégis ugyanazokat a dolgokat szerettük és tartottuk fontosnak. Egyforma az értékrendünk: imádjuk a virágokat, a könyveket, a rendet, a friss sütemény illatát és az emberséget – meséli Lynne.
Találkozásuk idején a harmincas éveik elején jártak, mindketten anyák voltak már, és hiába leveleztek már két évtizede, még mindig rengeteg mondanivalójuk akadt.
Magyarországról az Egyesült Államokba látogatni a nyolcvanas években pedig egyenesen kultúrsokkal ért fel, az élményeket pár mondatban összefoglalni lehetetlen. Marikáék városnézések, rengeteg beszélgetés és egy kifejezetten mókásra sikeredett vitorlázás emlékeit idézik fel.
– A hajó összevissza dobált bennünket, rettenetesen féltem, kicsit nevettek is rajtam. A végére minden amerikai megtanulta, mit jelent a „jaj, istenem”… – emlékszik vissza Marika.
Néhány évvel később Lynne is ellátogatott Magyarországra, és ez a találkozás is nagyon intenzív volt.
– Marika segítségével végre a gyökereim nyomába eredhettem – idézi fel.
A Duna-parti cipőket Marika mutatta meg barátnőjének, később Lynne javaslatára együtt utaztak Auschwitzba is.
– Látja? Mi valahogy a különbségektől is jobban összekovácsolódunk. Én katolikus vagyok, Lynne zsidó származású, de ahogy a távolság vagy az eltérő életkörülmények, ez is csak közelebb hoz bennünket egymáshoz. Hiszen mindketten a tízparancsolatot betartva élünk. Annál érdekesebb, hogy néha a jelentéktelennek tűnő különbségek mondanak el a legtöbbet arról, hogy egészen más Magyarországon és Amerikában felnőni és megöregedni. Tudja, mi volt Lynne számára a legfurcsább nálunk? A dugig pakolt spájz! Ilyen nincs feléjük. Nem érzik úgy, hogy mindig tartalékolni kell.
Lynne is hasonlóan, bár néhány árnyalattal sötétebben látja a dolgot.
– Marikának jóval nehezebb élete volt, mint nekem. Ha pedig a mostani életünket nézzük, megint jól látható a különbség. Nekem természetes, hogy az egészségem az első, hogy hetven felett is sportolok, hogy megfelelő egészségügyi ellátást kapok. Marika pár éve elesett, félrediagnosztizálták, ma nehezen közlekedik. És ha jól tudom, csak mostanában hall arról, hogy hetven felett hogyan őrizhetné meg az egészségét – mondja.
Marika tréfával üti el: – Tény, hogy ő sportos és kifejezetten bátor. Én aggódósabb vagyok. Néha úgy kell visszafognom, hogy ne csináljon valami bolondságot.
Ma is megosztják élményeiket
Barátságuk nemcsak az idő, de a technikai fejlődés próbáját is kiállta. A leveleket előbb e-mailezés váltotta fel, később pedig online videóhívásban kezdték tartani a kapcsolatot, és noha a csomagok ma is jönnek-mennek (tartalmuk ma illatos szappan és tea, egy-egy szép sál, vagy más divatcikk és apró figyelmesség), a beszélgetések majdnem élőben zajlanak.
