Mintha lassított felvételen peregne ki a homok a kezem közül. Az útról markoltam fel. Selymes, lágy és tiszta. A homokhátság kellős közepén vagyok, Fülöpházán – a Duna–Tisza köze mértani középpontjában. Bugac mellett Fülöpháza is híres a futóhomokról. És bár a FAO, az ENSZ Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Szervezete csak 2004-ben sorolta be a félsivatagos területek közé, itt a táj már régen olyan, mintha sivatagban járnánk. Persze nem most, májusban, amikor a tavaszi esőzések után a mezők pipacstól piroslanak, az árvalányhaj pedig olyan selymesen hullámzik a réteken, akár a legszebb Petőfi-versekben. De a híres homokbuckák környéke – a legnagyobbak csak nemzeti parki engedéllyel látogathatók – most is porzik, az úton pedig centikre süpped a cipőm a homokba. Június után, ha beüt a szokásos aszály, a zöld területek megsárgulnak, és a nyár végére kiégnek. És nemcsak itt van gond, a félsivatagos területeken, hanem például a csapadékból némileg többet kapó, kelet-dunántúli Mezőföldön is.

„Alkalmazkodni kell”

– Tizenöt éves korom óta dolgozom a mezőgazdaságban; most nyolcvanhét éves vagyok. Több mint hetven éve csinálom – mondja Pluhár­ István, aki egész életét a földdel való munkára tette fel. Hosszú pályafutása során sokféle időjárást és gazdasági helyzetet megélt, de az utóbbi években jelentkező szárazságot aggasztónak tartja a sárbogárdi gazda.

– Az igazán veszélyes időszak az elmúlt tíz évben kezdődött – mondja. – Régen évente 500–700 milliméter csapadék esett, most már viszont az 500-at sem mindig érjük el. Ráadásul nemcsak kevesebb az eső, hanem szórványosan esik: télen alig van csapadék, hó szinte egyáltalán nincs. Tavaly nyáron másfél hónapig volt 35-40 fokos hőség. Ez nagyon megkeseríti az ember dolgát.

A klímaváltozás hatásai a terméshozamban is megmutatkoznak.

– A kukorica például tavaly nagyon rosszul termett, és ez már az idei vetésekben is látszik: legalább 15-20 százalékkal kevesebb kukoricát ültettünk, mint azelőtt. Inkább búzát és napraforgót vetettünk, mert azok jobban bírják a szárazságot. – A gazdák kísérleteznek új növényekkel is, olyanokkal, amelyek jobban tűrik a szárazságot. – Most például próbálkozunk kölessel és szójával. Régebben ezek nem voltak jellemzők nálunk, de most új megoldásokra van szükség. Az elmúlt ötven évben ez a vidék kukoricatermesztésre volt berendezkedve, de az most visszaesett.

Az öntözés lehetne egyfajta válasz a problémákra, de ez sem olyan egyszerű:

– Az öntözés nagyon drága, és a mi vidékünkön nincs is rá igazán lehetőség nagyobb területen. Meg kellene tartani a vizet az országban – ehhez rendbe kellene tenni a csatornákat is, amelyek sok helyen nem is működnek. Ilyen léptékű problémát nem lehet néhány gazda össze­fogásával megoldani, országos stratégia kellene. – Az elmúlt időszakban a talaj minőségének romlása is érzékelhető. – Ha nincs hó vagy eső, akkor a talaj nem tudja tárolni a vizet – mondja István. – Ráadásul a nagy szelek is koptatják a felszínt, és ha jön egy hirtelen zápor, az lemossa azt a keveset is. Látszik, hogy már kevesebb a termőréteg, mint ötven évvel ezelőtt. De ebből élünk, és nem lehet úgy tenni, mint régen. Alkalmazkodnunk kell – mert nem fogja más megoldani helyettünk.

Tartsuk vissza!

Korábban elhangzott többször is, hogy Magyarország „víznagyhatalom”. Persze a két nagy folyam – a Duna és a Tisza – alapján akár ez igaz is lehetne. De ezek csak „átfolynak” rajtunk.

– Nem bánunk jól a vízzel – és nem bántunk jól vele korábban sem – mondja dr. Goda Zoltán, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Víztudományi Karának adjunktusa. – A vízkérdés Magyarországon sokáig nem került igazán reflektorfénybe, ám az éghajlatváltozás hatásai, az egyre szárazabb nyarak és a csapadék eloszlásának radikális átalakulása már nem hagyható figyelmen kívül.

Az adjunktus szerint a legnagyobb probléma az, hogy a reakcióink nem tartanak lépést a változásokkal. Hiszen sokkal kevesebb csapadékos napunk van, mint korábban, és az is egyre inkább a nyári időszakban, heves zivatarok formájában érkezik. Eltűntek a többnapos, kiegyenlített esőzések, és ezzel együtt az a lehetőség is, hogy a víz szépen beszivárogjon a talajba. A heves zivataroknál ugyanis más mechanizmus érvényesül: a víz gyorsan lefolyik a felszínről, és gyakran nem marad ideje arra, hogy felszívódjon – ehelyett lecsorog a legközelebbi víztestbe.

– Baján élek – mondja a szakértő. – Ha ott nyáron jön egy nagyobb zivatar, ami rendszeresen előfordul, a vizet gyorsan elvezetjük a Dunába, és az huszonnégy órán belül elhagyja az országot.

Érdekesség, hogy a történelmi beavatkozásaink hatását máig érezni. A folyószabályozások, a mocsarak lecsapolása, az árterek levágása olyan folyamatokat indítottak el, amelyeknek hosszú távú következményei most kezdenek igazán súlyossá válni.

Wesselényi Miklósék idejében a folyamszabályozások talán indokolhatók voltak.

– A 19. században árvízvédelemre és hajózásra volt szükség, de senki nem számolt azzal, hogy ha a Duna nem tud szétterülni, akkor lefelé rágja magát a mederbe – mára a Duna mederfeneke egy méterrel mélyebb, mint korábban – mondja Goda Zoltán. – A folyamat visszafordítása azonban nemcsak bonyolult, de költséges is – és gyakran több a kár, mint a haszon. A fenntarthatóbb megoldás a helyben keletkező víz megtartása lenne – ehhez azonban szemléletváltásra és apró, de következetes beavatkozásokra van szükség. Sokszor csak annyi kéne, hogy ne maradjanak nyitva a zsilipek. Vagy hogy magasabb fenékküszöböket építsünk. Ez nem mocsárképzés – csak arról van szó, hogy ha van egy terület, ami korábban hat hónapig víz alatt állt, próbáljuk meg elérni, hogy az legyen nyolc vagy akár tíz hónap is.

És hogy mit tehetünk mi, akik nem nagygazdálkodók vagyunk, hanem akár csak egy kisebb kert tulajdonosai? Goda Zoltán arra int, hogy inkább gyűjtsük az esővizet, mint hogy megszabaduljunk tőle. – Számomra máig érthetetlen, hogy a lehulló csapadékot elvezetjük, akár a szennyvizet, pedig nagyon értékes – mondja. – És válasszunk olyan növényeket a kertbe, amelyek bírják a szárazságot. Ne angol pázsitot telepítsünk, mert az nem fogja túlélni.

Az egyéni döntések mellett azonban az intézményes szint sem kerülhető meg.

– Jó lenne, ha az önkormányzatok is rá tudnának erre hangolódni. A gesztenyefák például sok helyen kipusztultak a szárazság és a kártevők miatt, erre mit csinálnak? Visszaültetik ugyanazt a fajt. Pedig változtatni kellene. Minden településnek szüksége van klímastratégiára, amelynek kidolgozásában a lakosság is aktívan részt vesz. A klímaváltozás folyamatai nem állnak meg. Sőt, visszafordulni sem fognak. De alkalmazkodni tudunk, és ezt kell célul kitűzni: olyan élőhelyeket, városokat, kerteket létrehozni, amelyek még 2030-ban, 2050-ben is élhetők maradnak.

Önkéntes vízőrzők

A kiszáradás nagy probléma, és ezt a szakpolitika is észlelte. Idén februárban indult el a Vizet a tájba! program, amely arról szól, hogy minél több vizet tartsunk a földeken, ahelyett, hogy elvezetnénk azokat. De van olyan kezdeményezés, amely már az állami program előtt létrejött, és néhány hónap alatt eredményeket is mutatott.

A cikk elején említett fülöpházai minikirándulás egy nagyobb út része. Onnan ugyanis Kiskunmajsára gurultam be, majd hatalmas homokfelhőt húzva magam után, Nagyapáti Oszkár autóját követtem a Maris tanyáig. Itt áll a nagyszülei háza – egy szép skanzenben is lehetne –, de a gépészmérnök és erdésztechnikus Oszkárral még tovább megyünk. Kanyargunk kicsit a földeken, és megérkezünk egy tocsogós tóhoz. Színpompás szalakóta röppen fel egy karóról, de ami még fontosabb, az a kis méretű, piros lábú madár, a gólyatöcs. Alig van belőle a Kárpát-medencében, és itt, Oszkárék tavánál találták meg az otthonukat. A tó teljesen új: idén keletkezett.