Bizonyára sokaknak ismerős az a helyzet, amikor azért nem szólunk valamilyen számunkra kellemetlen dologért, mert nem akarjuk megbántani a másikat. Ez különösen gyakori nagycsaládon belül, ahol különböző életstílusok, szokások, értékrendek keveredhetnek, miközben fontos, hogy a családtagok jóban legyenek egymással. De meddig lehet elmenni önmagunk megjátszásában, és hova vezethet a konfliktuskerülés hosszú távon?

Gyümölcs kontra nyugalom

Egy idősebb hölgy telefonált, és elmondta, hogy óriá­si­ baj van a családjában, a veje ugyanis valószínűleg megőrült – ezt a szót használta. Aztán kiderült, mi történt: a lánya férje rendkívül gorombán viselkedett vele, és ilyesmi korábban soha nem fordult elő. Megállapodtunk, hogy minden érintett fél eljön a rendelőmbe, hogy utánajárjunk ennek. A megbeszélt időpontban megjelent egy határozott fellépésű, idős asszony, a halk szavú férje, a lányuk, valamint a megőrülés gyanújába keveredett vő. Az asszony ragadta magához a szót, és kifejtette, hogy ő mélységesen meg van sértve. Időnként a lánya is mesélt, és közben folyton beharapta az ajkát, ami általában annak a jele, hogy valamit benn akarunk tartani. Szembetűnő volt, hogy teljesen más történet bontakozott ki kettejük elbeszéléséből.

A szülők egy Budapesthez közeli településen élnek, nyugdíjasok, hobbijuk a kertészkedés. A kertjük terményeiből mindig vittek a lányuknak Budapestre, hogy az unokák friss zöldség-gyümölcsöt egyenek. A szülők úgy érezték, ez hatalmas segítség a részükről. A fiatal házaspár ezt azzal egészítette ki, hogy ők nagyon hálásak ezért, de a mama a legváratlanabb pillanatokban állít be hozzájuk, hiába kérték már sokszor, hogy beszéljék meg, mikor fog jönni, vagy legalább telefonáljon előtte. „Nehogy már ne akkor menjek a gyerekemhez meg az unokáimhoz, amikor szeretnék!” – így a mama. Ő korán kel, leszedi a terményeket, azon frissiben szatyorba rakja, és már indul is vele. A fiatal pár viszont ezt úgy éli meg, hogy a mama a legalkalmatlanabb időpontokban jelenik meg, például hétköznap, amikor munkába készülődnek, vagy hétvégén reggel, amikor ők még pihennének a gyerekekkel.

A mama elmondása szerint ő mindvégig azt hitte, hogy a fiatalok örülnek neki, hiszen mindig kedvesen fogadták. A fiatal pár bevallotta, hogy soha nem mertek szólni, hogy ez nekik terhes. A férj azt is kikotyogta, hogy felesége csak addig volt mosolygós, amíg az anyja el nem ment, de aztán mindig kifakadt, hogy elviselhetetlen, mennyire nincs nyugtuk tőle. Évek alatt egyre nőtt ez a feszültség, míg a férj úgy érezte, hogy neki kell megvédenie a feleségét. Amikor egy vasárnap kora reggel a mama lendületesen megérkezett, és már robogott is be a lakásba három szatyorral, a férjben valami elpattant, megfogta a szatyrokat, és az egészet kivágta a lépcsőházba. Erre mondta azt a mama, hogy a veje megőrült, és ő innentől „leveszi a kezét róluk”.

Szeretném, ha szeretnének

A családterápia magyar származású mestere, a néhai Böszörményi-Nagy Iván ezt a helyzetet lojalitáskonfliktusnak hívja, és ennek mentén dolgoztam a szóban forgó családdal. Fontos volt elismerni és értékelni az idős szülők erőfeszítéseit, ugyanakkor jelezni nekik, hogy a lányuk már egy új családot alapított, és minden családnak joga van a saját határait meghúzni. A probléma attól mérgesedett el, hogy a mamának senki nem mert szólni, hogy átlépte a lánya által állított – állítani kívánt – határokat. A mama kíméléséből a végén óriá­si feszültség és hatalmas megbántódás lett, miközben a fia­talok évekig elkerülték az ennél sokkal finomabb konfrontálódást, és inkább csak magukat marcangolták. A terápia végén a családtagok abban állapodtak meg, hogy váltva fogják látogatni egymást, tehát nem mindig a mama utazik Budapestre, hanem időnként a lányuk megy haza a férjével és az unokákkal, és a nagyszülők kertjéből maguk válogatják ki, mi az, amire szükségük van. A továbblépéshez fontos volt, hogy a fiatalok és a szülők kölcsönösen bocsánatot kértek, és elismerték egymást.

Az egyik legfontosabb lélektani szükségletünk, hogy saját magunkat jónak éljük meg. Ehhez a megerősítést elsősorban a párunktól, a családtagjainktól, a bará­taink­tól várjuk. És ebből fakad, hogy nagyon figyelünk arra, vajon a számunkra fontos személyek kedvel­nek-e­ ben­nünket. Ha úgy véljük − és ehhez nem kell valós indok, elég, ha csak valamiért ezt érezzük −, hogy bármelyikőjük nem kedvel, vagy nem fogad el bennünket, az iszonyú erővel tud ránk hatni, hiszen az alapvető lélektani szükségletünket fenyegeti. Ennek a fordítottja is igaz, tehát mi is igyekszünk azt mutatni a számunkra fontos személyeknek, hogy kedveljük őket. Ezt könnyű megtenni akkor, ha az illetőt tényleg szeretjük, becsüljük, felnézünk rá. Teljesen természetes ugyanakkor, hogy egyes családtagokkal érdek- vagy értékkülönbségeink vannak, esetleg eltérő az életstílusunk, és nem jön létre valós harmónia. Ilyenkor kényelmesebbnek tűnik ezt nem mutatni, „amiről a másik nem tud, az nem fáj neki” alapon. Ilyenkor azonban megfeledkezünk arról a régi mondásról, hogy növeli a bajt, ki elfedi. Egy elrejtett, elfedett nehéz érzés egyre csak gyűlik, gyarapszik, és később sokkal nagyobb indulati töltettel tud robbanni. Erre remek példa a fent említett történet. Ők voltak annyira nyitottak, hogy utólag rendezzék a helyzetet, de számos olyan eset van, amikor a felek egy ilyen kiélezett konfliktus után évekig nem állnak szóba egymással.