Szigeti Hajni: Már csak magunknak írjuk
Hihetetlen, hogy bár a Kismamáink rovatnak 2015 októberében vége lett, mind a mai napig odajönnek hozzám anyukák azzal, hogy mennyire szerették a gyerekeinkről szóló cikkeket. Legutóbb a nyáron tizennyolc éves (igen, nekem is sokkoló ez a szám) Barni egyik jelenlegi osztálytársának anyukája mesélte el, hogy egy füzetbe, amelybe számára értékes gondolatokat jegyez fel, kivágta és eltette az egyik írásomat, mert olyan közel érezte magához. Egy nyaralásunkon, ahol több idegen családdal sodródtunk egymás mellé, egy anyuka a harmadik napon jött rá, hogy mi vagyunk azok, a „nőklapjások”, és velünk reggelizik, beszélget, strandol már egy ideje. Szóhoz sem jutott a döbbenettől, és nem értette, hogy nem ismert fel minket azonnal, hiszen évek óta miattunk veszi a lapot. Ezúton is köszönöm mindkettejüknek, most is meghatódom a kedvességükön. Ahogy sírni tudnék azon a sok üzeneten is, amelyeket az előbb olvastam vissza: arra a Facebook-bejegyzésre érkeztek, amelyben bejelentettük, hogy a rovat lezárul, mert mindhárom kismama visszatér a munkába. Elképesztő érzés, hogy az olvasók életének részesei lehettünk.
A rovatot Molnár Gabi főszerkesztő találta ki annak apropóján, hogy hárman kollégák – Szekeres P. Mónika, Dobray Sarolta és én – szinte egyszerre váltunk anyává. Az eredeti koncepció szerint a cikkekben ugyanarról a témáról írtunk három oldalról megközelítve: ki hogyan intézi a hozzátáplálást, miként próbál ébren maradni… Én nyertem meg a rovatvezető hálátlan feladatát, ami annyiból állt, hogy rendszeresen emlékeztettem a többieket arra, itt a határidő, majd a bő lére eresztett gondolatokat próbáltam úgy meghúzni, hogy a három álláspont megmutathassa magát, és tartsuk a megadott karakterszámot is.
Később elengedtük ezt a hármas tematikát, és arról írtunk, kit mi foglalkoztat éppen – őszintén, nyíltan, és egyértelmű, hogy ez a közvetlenség ért el az olvasók szívéig. Olvasta a rovatot az anyuka, akinek épp ugyanabban a „tempóban” születtek a gyerekei, ahogy nekem. A nagymama, aki szívesen vette fel a gyereknevelés fonalát a cikkeken keresztül is, hátha jobban tud segíteni a lányának, menyének. És a nosztalgiázni vágyók, akik épp nem babáztak, de szívesen emlékeztek azokra az időkre, amikor a kicsikkel kapcsolatos gondok és örömök kitöltötték az egész univerzumukat.
Saciéknál és Mónikáéknál két gyerekkel bővült a család, nálunk hárommal, így én írtam a legtovább ezt a nyilvános naplót – egészen addig, míg a lányunk, Kata óvodába ment, én pedig visszatértem a laphoz teljes állásban. Igazából elég is volt ennyi, a végén már úgy éreztem, nem szeretném megadni az esélyt, hogy az akkor nyolcéves Barnabást az általam leírtakkal esetleg cikizzék az osztálytársai, és azt is éreztem, hogy sokat adtam ki magamból, a legbensőbb érzéseimből; újra be kellett zárnom, hogy töltekezhessek.
Ma Barni és a tizenhat éves Kornél mindketten gimnazisták, egy különleges iskolai közösség tagjai, ahonnan, remélem, életre szóló barátságokat, értékeket visznek magukkal. Kata tizenhárom éves, a tesói azóta is felváltva szekálják és szeretgetik, ennek megfelelően talpraesett, érzékeny kiskamasz. A férjem, akivel együtt indultunk a szülővé válás útján, ma is a legnagyobb támaszom, a család történetét közösen írjuk – de már csak magunknak.
Krúdy Tamás: Akinek nincs esze, legyen notesze
– Tati, te csődbe fogsz menni, amikor én megnövök – osztotta meg velem egyik reggel a felismerését Berni lányom.
– Tényleg, drágám? És miért?
– Mert nem lesz kiről vicces történeteket írni.
Aha, Berni tehát tudja, hogy a Férfiszemmel rovat, amit most már évek óta írok ennek a lapnak a hasábjain, lényegében belőle él.
– Nem fogok csődbe menni, mert majd kitalálok rólad mindenféle vidám történetet.
– Az nem fog működni – nézett rám Berni rövid szünet után, amíg mérlegelte ezt a lehetőséget. – Szerinted el fogják hinni neked, hogy húszévesen is olyan vicceseket mondok?
Jó kérdés, nem tudom. A helyzet az, hogy ez a szakma, mármint az újságírás, megtanítja az embert arra, hogy az élet a legnagyobb történetíró. Az emberi fantázia nem képes olyan kacifántos történeteket kitalálni, mint amilyeneket az élet produkál. Aki egy kicsit foglalkozik írással, hamar megérzi, ha egy történet kitalált. Az ilyen sztorik ugyanis nagyon sterilek, tiszták benne az ok-okozati viszonyok, és minden mozzanat a logikus végkifejlet irányába mutat. Ezzel szemben a való életben a viszonyok annyira kuszák, hogy sokszor kibogozhatatlanok, és a történetnek nincs vége, legfeljebb egy – önkényesen megválasztott – ponton abbahagyjuk a mesélést. (Tulajdonképpen minden történetet a halálunk perspektívájából kellene elmesélnünk, de ez egy másik írás témája.)
Akadnak emberek, akik olyan fantasztikus memóriával vannak megáldva, hogy mindenre emlékeznek, ami egyszer történt velük. Helyszínekre, arcokra, nevekre, eseményekre. Csodálatra méltó képesség ez, annál is inkább, mert én egyáltalán nem rendelkezem vele. Úgy élek, mintha az éppen aktuális évet megelőzően – amiből még egész jól fel tudom idézni az eseményeket – az előtti egész életem amolyan féldelíriumban telt volna: időről időre felvillan egy-egy emlékezetfoszlány, hogy aztán megint eltűnjön, akár évekre. Amikor erre ráébredtem, felmerült előttem annak rémisztő lehetősége, hogy a gyerekeim kiskorából alig fogok valamire emlékezni. Ekkor határoztam el, hogy a vicces dolgokat, amiket az élet produkál velük kapcsolatban, le fogom írni. Így született meg a Férfiszemmel rovat, amiben azóta is nagy örömömet lelem, és ami addig fog tartani, amíg a legutolsó gyerekem – Berni – is azt nem mondja, hogy elég volt. Lehet, hogy ez már holnap így lesz. Bár ahogy elnézem, hogy Berni milyen távlatokban gondolkodik, van még talán néhány jó évünk a csődig.
