Véglegesnek érzed a döntést, hogy abbahagyod a rádiózást?

Az egyik kedvenc mondásom, hogy az ember igyekszik a pillanatnyi legjobb tudása szerint dönteni. Számomra 2025 elején az volt a legjobb döntés, hogy engedve egy régi álomnak, áprilisban elutazom, és négy hónapig egy tengerjáró hajó dobosaként szórakoztatom a közönséget. Valóban kérdés, miként fogom érezni magam ebben a zenei közegben, vagy mennyire fog ­hiányozni a rá­diózás – ez mind kiderül majd. 

Régóta őrlődsz a két szakma között?

Ha valaki megkérdezte tőlem, mi tudna elcsábítani a rádiózástól, általában azt válaszoltam: ha egy turnézó zenekar felhívna, hogy dobost keres. Persze, viccesen ilyenkor Dua Lipát, Pinket vagy Diana Krallt emlegettem, de nagyon szeretek még sok-sok más funky-, pop- vagy dzsesszelőadót is. És igazából pont ez történt, egy dzsesszkvartett menedzsere keresett meg, hogy csatlakozzak hozzájuk, én pedig igent mondtam.

Ennek a jelentős lépésnek köze van egy manapság gyakran emlegetett fogalomhoz, az életközépi válsághoz?

Úgy érzem, én már túl vagyok az életközépi válságon, és ez az életközépi váltás. 2007-ben, negyvenévesen egyszer már léptem egy nagyot, akkor egy évre Los Angelesbe mentem zeneiskolába. Imádtam és imádom a rádiózást, de gyerekkorom óta mágnesként vonz az amerikai zenei kultúra. Ennek az egy évnek az árát nem tudtam kipattintani akkor sem a mellényzsebemből, el kellett hozzá adnom a lakásomat. Írtam egy pró-kontra listát, és ez alapján arra jutottam, megéri, belevágok. Nem bántam meg. 

Tavaly hat hetet töltöttél New Yorkban, oda is a zene miatt utaztál?

A film szintén nagy szerelmem, és New Yorkba hívtak a Woody Allen-­ és a Spike Lee-filmek, a Blondie rockegyüttes és Andy Warhol művészete. Én nem szeretek sem síelni, sem a tengerparton napozni, engem a nagyvárosok kötnek le a csúcsforgalommal, a zajjal, a tömeggel, a kosszal együtt. Sejtettem, mi vár rám, így egy percig sem mérgelődtem, hanem élveztem, hogy egy kis időre New York-i lehettem. 

Tapasztalod azt, hogy a rádiózás műfaja jelentős átalakuláson megy át a podcastok megjelenése miatt?

Igen, de nem hiszem, hogy ez a li­neáris rádiózás megszűnéséhez vezetne, a kettő megélhet egymás mellett. Szerintem szuper, hogy rá­kereshetsz konkrét tartalmakra, beszélgetésekre azokban a témákban, amelyek kifejezetten érdekelnek, és ezeket meghallgathatod akkor, amikor ráérsz, autóban, vonaton vagy futás közben. Korábban egy éjszakai dzsesszműsorhoz máshogy nem fértél hozzá, csak ha fennmaradtál, és élőben követted. De az az automatikus mozdulat, hogy a kocsiba beülve vagy a konyhában főzés közben bekap­csolod a rádiót, és hagyod, hogy szórakoztasson – ezzel gondolatokat, érzelmeket ébresztve –, ugyanúgy megmaradhat. A modern műsorkészítők felismerték ezt a helyzetet, és azon túl, hogy ott maradtak a pozíciójukban egy rádióban vagy tévében, online platformokra is gyártanak tartalmakat. Mostantól én sem leszek minden hétvégén adásban, de egyáltalán nem kizárt, hogy készíteni fogok számomra izgalmas tartalmakat, ahogy eddig is kerültek ki podcastok a kezem közül. 

Viszont nem nehezedik rád annak a feszültsége, elvárása, hogy produkálj egy bizonyos hallgatottsági számot.

Képzeld, ez eddig sem volt. Mindig úgy dolgoztam, hogy a saját elvárásaimnak megfeleljek. Évekig jártam beszédtanárokhoz, mert szerettem volna képezni magam. Érdekelt a művészet, a kultúra, azért tudtam ilyesmiről beszélni a műsoraim­ban, mert amúgy is elolvastam az ezekkel kapcsolatos híreket. Amikor milliós hallgatottságom volt, a mikrofon előtt sosem gondoltam erre, hiszen nehéz is elképzelni, kikhez ér el a hangod. Ha épp csak egyvalakihez, neki is jár a száz százalék. 

Előfordult a harminc év alatt, hogy nem értél be a stúdióba, vagy a nevetéstől nem tudtál megszólalni?

Nem emlékszem ilyesmire. Amikor kívánságműsort vezettem, nagyon szerettem, hogy kapocs lehettem két ember között, és segíthettem akár egy vitát elsimítani, vagy egy szerelmi vallomást továbbítani. Egyszer egy hölgy Demjén Ferenc Hogyan tudnék élni nélküled? című slágerét kérte, és küldte a férjének, aki éppen úton volt, kamionosként az autópályán vezetett. Leadtam a számot, majd pár perc múlva szipogva hívott a férj, és elmesélte, hogy meg kellett állnia egy parkolóban, annyira meghatódott a felesége hangjától és a daltól. Számomra ezek voltak az emlékezetes pillanatok. És az, hogy megismerhettem Kepes Andrást, Geszti Pétert, együtt dolgozhattam Bochkor Gáborral, Boros Lajossal, Buza Sándorral, Rókusfalvy Pállal, Rónai Egonnal, akik a példaképeim voltak. Vagy egy produkcióban zenélhettem Somló Tamással, Karácsony Jánossal – ezeket a lehetőségeket a rádiózás hozta el, mert a nevem ismertté vált, és belépőt jelentett néhány helyre. 

Fegyelmezett vagy a munkában?

Abszolút. Ez a tiszteletről szól. Ha színpadra lépek, megadom a tiszteletet a hangszereknek, a közönségnek, a zenészeknek. Ez azt is jelenti, hogy a megfelelő fellépőruhában játszom, és azt is, hogy munkaképes állapotban, felkészülten jelenek meg.

A dobolás vagy a rádiózás kezdődött előbb az életedben?

Dobolni tizenöt évesen kezdtem. Rádiózni jóval később, de már kamaszkoromban megjegyezte az anyukám, hogy ha odatelefonáltam a munkahelyére, és más vette fel a vezetékes telefont, akkor elolvadtak a hangomtól a kolléganői. Két középiskolai tanárom egyértelműen biztatott, hogy foglalkozzak színészettel, induljak versmondó versenyeken, mert látnak bennem tehetséget. Hálás vagyok nekik, hogy ezt felismerték egy kohászati szakközépiskolában, ahonnan viszonylag kevesen felvételiztek a Színművészeti Főiskolára. Én kétszer is megpróbáltam, de nem vettek fel. Vicces belegondolni, hogy ha jobb tanuló lettem volna, és a szakközép helyett a dunaújvárosi gimnáziumba járok, akkor ma talán a Quimby­ zenekar dobosa vagyok, mert Kiss Tibi és Varga Livius osztálytársa lehettem volna. Nagyon jóban vagyunk velük, és tizenévesen is ismertük egymást.