Nehéz volt elérni téged. A könyvkiadónál, ahol dolgozol, azt mondták, írói szabadságot vettél ki.

Á, csak néhány napot. De füstölt a tollam, éjjel-nappal írtam. Kell néha egy kis elvonulás, amikor a munkámból kiszakadva koncentrálhatok az írásra. Most elég sok idő kimaradt, igyekeztem kicsit a pillanatban maradni, mert az írás csodálatos dolog, ugyanakkor el is idegenít a valóságtól. Csak kutattam az új regényhez, hagytam nőni, éledni magamban a történetet, mozgolódtak bennem a mondatok, a karakterek. Leginkább a legózáshoz tudnám hasonlítani a folyamatot, először megépítem a ház alapjait, utána bekerül a falba az ajtó, az ablakok, végül rákerül a tető. De ez nem tudatos folyamat nálam. Az elején még csak nem is jegyzetelek, majd jönnek a vázlatok, háttéranyagok, beakasztom őket, mint egy takaros gardróbba, aztán amikor majd’ kipukkad a szekrény, le kell ülnöm a gép elé.

Az írás ezek szerint belső kényszer számodra?

Szerintem genetikus örökség, anyukám és a nagymamám is írtak, igaz, ők csak naplót, de gyönyörűség olvasni őket. Anyukám levelei is megmaradtak, tele vannak életderűvel, annyira viccesek, hogy nem győzök szórakozni rajtuk… Nyolcévesen vesztettem el édesanyámat, és utána hosszú évekre elnémított a trauma. Még a gimnáziumi osztálytársaim is úgy emlékeznek rám, hogy alig lehetett belőlem valamit kihúzni. ­Inkább írtam. Kezdetben verseket.

Egy verseskötettel futottál be 2005-ben, a címe Histeria grandiflora. Később mesekönyveket kezdtél írni, majd belevágtál a felnőtteknek szóló regényekbe.

Ma is írok időnként verset, de ahhoz egészen másfajta lelkiállapotra van szükség. Meséket akkor kezdtem papírra vetni, amikor megszülettek a lányaim. Írtam sérült, cukorbeteg, rossz­ alvó, rossz evő, éppen testvérkét kapó gyerekekről, azt szerettem volna, ha a szüleikkel együtt gyógyulnának a meséim által. De rájöttem, hogy a felnőtt regényeimmel is tudok segíteni az olvasóknak. Apukám orvos, és amikor azt kérdezi, kislányom, miért nem lettél orvos, mindig azt felelem: „Én a szavakkal gyógyítok.”

Legutóbbi regényed, az Ultramarin a kamaszbarátságok szétszakadására lehet gyógyír. Amikor letettem, azt éreztem, szétárad bennem az ultramarin színű remény. Talán ez eddig a legoptimistább könyved.

Örülök, hogy ezt mondod, mert mély drámák tarkítják a szöveget, nem mindegyik szereplő él könnyű lelki körülmények között. Ennek ellenére szerintem is ez az eddigi legpozitívabb könyvem. Ahogy az egyik szereplőm megfogalmazza: „Nem kell mindent olyan komolyan venni, főleg nem az életet, csakis a szerelmet.” Ez az idézet látható a könyv borítóján is. Azt tapasztalom, hogy manapság a szerelmet és a szeretetet éhezik leg­inkább az emberek.

A könyvborító különösen szép. Pávaszemek ultramarin pompában. Részt vettél a tervezésében?

Valóban nagy vágyam, hogy egyszer én tervezhessem meg a saját könyvem borítóját, imádok rajzolni. De ez még odébb van. A kötet borítójának megálmodója Somogyi ­Péter. A páva­motívumot én ajánlottam neki, hiszen ez a madár fontos szimbóluma a kötetnek. Amikor a Margitszigeten a hím páva teljes pompájában kibontja legyezőjét a két ­szerelmes kamasz előtt, jelezvén: ez a dolog eldön­tetett.

A regény főszereplői érettségi előtt álló kamaszok, három fiú és két lány. Mindannyian diszfunkcionális családból érkeznek, ezért is kötnek véd- és dacszövetséget. Míg azt szét nem zilálja a szerelem és az élet. Mindannyiunk története lehetne.

Talán ezért könnyű vele azonosulni. Ezek a fiatalok nagy terhekkel indulnak neki az életnek, a gyerekkorukat súlyos traumák, drámák árnyékolják be, egyikük apja alkoholista, a legérzékenyebb srácot egy katonatiszt apa neveli, Gizi apja toxikusan gyűlöli egykori feleségét, Nina és Kelemen félárva… A szülők vagy a hiá­nyuk szörnyű fájdalmakat okoznak a gyerekeiknek, őket azonban ez se tudja teljesen lehúzni. Van életbátorságuk, ami átsegíti őket a nehéz helyzeteken – ezt szerettem volna megmutatni. Azt, hogy van remény. Kerüljünk bármilyen traumatikus történelmi vagy magánéleti helyzetbe, valahonnan mindig elő tudjuk kaparni magunkból azt a tartást, emberi méltóságot, ami a legyőzéséhez kell.

A történet 1968-ban játszódik. Miért?

1968 sok szempontból a fordulat éve. Nyugaton a fiatalok lázadni kezdenek a polgári értékek ellen, belendül a popkultúra, mindenki farmert akar viselni. Magyarországon is ekkor lazul fel némileg a rendszer, bevezetik az új gazdasági mechanizmust, picit nyitottabbá válik minden, legalábbis a fiatalok ki tudják mozogni a maguk szabadságvágyát. Az az érzésem, talán szabadabban, mint ma. A maiaknak ugyan már korlátlan hozzáférésük van az internethez, látszólag sokkal szabadabbak, mégis önmagukat korlátozva, öltönybe zárva, individualistán élnek. Annak idején nagyobb szerepe volt a közösségeknek, a kamaszoknak valódi kapcsolódásuk volt egymáshoz. Kelemen, Tömpe és Belphégor a hátukat egymásnak vetve küzdenek az erdőben támadóik ellen. Manapság a gyerekeknek nincs férfimintájuk, se otthon, se az iskolában, nincs kitől elsajátítaniuk a férfias mintákat, a fiúbarátságokat: a legtöbb fiút elvált anya neveli. A múltról édesapám mesélt nekem, végtelenül elevenen és átélhetően,­ aki ’68-ban, tizenhét-tizennyolc évesen a budapesti­ Rákóczi-­gimnáziumba járt, ahogy most az egyik lányom is. Kézenfekvő volt, hogy abba a közegbe álmodjam a szereplőimet.