Megérkezem az utcába, egyből észreveszem a míves kaput, jó helyen vagyok. Dóra jön ajtót nyitni, mosolygósan, de kicsit bicegve. Még lassan mozog a baleset után, amely padlóra küldte testileg, lelkileg. De ebből is felállt, már van tapasztalata benne, hogy kell a nulláról újrakezdeni. Ahogy hallgatom, fokozatosan bontakozik ki előttem életszemlélete, pedig eleinte csak fákról, virágokról és rovarokról mesél, ahogy körbejárjuk a kertet.

Az igazi otthon

Itt növény, állat és ember harmó­niában él. Dóra nem szereti az élükre állított fűszálakat és a letérkövezett vagy tájidegen egzotikus növényekkel felturbózott látványkerteket. A célja belesimulni a természetbe, és kölcsönhatásban létezni vele. Kis ösvényeken haladunk a kora tavaszi napsütésben, fenyők alatt, tulipánok mellett. Egy gyönyörű magnólia hullajtja a szirmait, hátul a kis tóban aranyhalak úszkálnak.

– Az idelátogatóknak nem kertszakmai gyorstalpalót tartok, hanem kicsit meseszerűen adom át mindazt, amit én tanultam és tapasztaltam ebből a világból. Nem a hivatalos nevükön mutogatom a növényeket – elárulom, hogy nem hallgatnak a latin nevükre –, hanem a saját, régi magyar elnevezésükön hívom őket, amiket ráadásul ők súgtak meg az embereknek. Van például a vérzőfa, amit ma diófának hívunk, vannak szendergőfák és szerelemfák. De az almafajtákat sem úgy említették régen, hogy jonatán meg starking, hanem volt véralma, dallos alma és piros pogácsaalma – sorolja Dóra.

Leülünk bent, a hangulatos kis házban, minden zsúfolásig tele növényekkel és tervrajzokkal. A házigazda szabadkozik, amiért még a nyomtatót is virágtartónak használja – szerintem viszont ez tökéletes esszenciája annak, ahogyan ő éli az életét. Tősgyökeres velenceiként nőtt fel, és amikor a gimnázium után Pestre került, nem találta a helyét.

– Tipikusan az a gyerek voltam, akinek gőze nem volt, hogy mi akar lenni. Olyanokról ábrándoztam, hogy biológus leszek, vagy régész, ehhez képest optometrista–kontaktológus végzettséget szereztem. Egyébként majdnem kitűnővel csináltam végig az egyetemet, és utána a szakmában is szerettek. A munka mellett elvégeztem a legnevesebb itthoni lakberendező-iskolát, hogy kiélhessem a kreativitásomat, de így is kezdtem megfulladni a nagyvárosi léttől. Egyre sűrűbben kellett mennem bevásárlóközpontokban lévő optikai üzletekbe dolgozni, és a szünetekben rohantam ki a levegőre. ­Hiányzott a természet.

Dóra tíz fővárosi év után költözött haza Velencére, miután beleszeretett ebbe a telekbe.

– Kint volt az „eladó” tábla, de először meg sem akartam nézni. Aztán ahogy átléptem a kertkaput, hirtelen éreztem, hogy ez az otthonom, megérkeztem. Onnantól kezdve gördülékenyen ment minden, nyíltak az ajtók, mutatta az élet, hogy mi a sorsom, a küldetésem. Felmondtam, és ideköltöztem. Fokozatosan megszelídítettem az eredetileg vadregényes kertet, és lakberendezőként kezdtem dolgozni. Idejöttek az ügyfeleim munkát egyeztetni, és egyre többször hangzott el a kérdés, hogy a ház után nem csinálnám-e meg a kertet is. Mindenki pont olyat akart, amilyen az enyém.

Vincével a világ

Miközben szépen bimbózott Dóra új karrierje, a magánéletében a padlóra került. Férje beleszeretett egy másik nőbe, ő pedig egyedül maradt másfél éves kisfiukkal, Vincével.

– Ő úgy érezte, hogy Vincivel és a kerttel többet foglalkozom, mint vele. Nem értette, hogy a kert az egyetlen töltekezési forrásom, és ha nem megyek ki, befásulok, besavanyodom, elpusztulok. Óriási törés volt, amikor elment. De ahogy a kaktusz is a legnagyobb száraz­ságban hozza a legszebb virágát, nekem is kellett ez a lelki gyötrelem ahhoz, hogy kipréseljem magamból mindazt, ami bennem lakozik.

Úgy vágott neki az új életének, hogy miután rendezte a házfelújításból még fennmaradt adósságokat, és befizette magát egy kertépítő képzésre (hogy papírja is legyen arról, amihez zsigerből ért), anyagilag teljesen lenullázódott. Hónapról hónapra vagy hétről hétre élni – különösen gyerekkel – rendkívül stresszes, de Dóra kialakította erre a megküzdési stratégiáját.

– Vészhelyzetben vissza tudok helyezkedni a belső nyugalmamba, amihez az kell, hogy ilyen környezetben éljek. Ezt a légkört úgy tudom megteremteni magam körül, hogy tudatosan kicsit elvágom magam a külvilágtól. Nem nézek tévét, fogalmam sincs a politikáról, a katasztrófákról, a gazdasági történésekről. Ezek legfeljebb úgy szivárognak be hozzám, hogy átjön az anyám, és beszámol. Sok dologra mondok nemet, amivel a világ próbál engem megkaparintani, vagy eltéríteni az utamról.

Vince most tizenhárom éves, és van egy kis autizmus spektrumzavara. Ez inkább kisebb korában okozott nehéz helyzeteket, például kényszeresen ragaszkodott a megszokott rutinokhoz, ijesztő hisztirohamokat kapott, ha ezekben változás történt, és három-négy évesen még alig beszélt.

– Minden szót félbevágott. Amikor azt akarta mondani, hogy „fáj a lábam, anya, kösd be”, akkor az úgy hangzott, hogy „lábfá, lábfá, ana bekö, ana bekö”. Az óvodás időszak volt a legnehezebb, amikor még nem értettem, hogy mi ez, és hogy kell kezelni. De amint ezt az egészet kiismertem, attól fogva könnyű. A nevelési tanácsadóban és a pszichológusnál – ahová kötelező járnunk – mindig kikérdeznek, és ott is azt szoktam mondani, hogy ha választhatnék, hogy a világ szemével nézve „normális” gyerekem legyen, nem kéne. Nekem ez a gyerek kell, aki számomra úgy tökéletes, ahogy van. Sokat tanultam tőle, mert azáltal, hogy ő másképp érzékeli a világot, az én perspektívámat is kitágította, egy teljesen új szemszögből nézhetek rá a dolgokra. Egyébként Vince a legjobb tanulók között van, az IQ-ja magasan átlag fölötti.

Megsemmisülés és újjászületés

Miközben Dóra mások kertjeit­ tervezte, a sajátjában beindította a kertlátogatásokat. Óriási volt az érdeklődés, folyamatosan érkeztek a csoportok.

– Anya voltam, és vezettem a háztartást, közben szerveztem a kertbe a programokat, jártam másokhoz felmérni, terveztem, a maradék szabadidőmben pedig hatszáz e-mailre válaszoltam, és mindenkinek tanácsot adtam, aki kért. Teljesen szétapróztam magam, a végén már magamból adtam oda mindent. Furcsa ezt mondani, de mintha a baleset jókor rántott volna ki ebből a darálóból, ami a teljes összeomlás felé vitt. Az más kérdés, hogy értettem volna egy kéztörésből is, nem kellett volna átvinni a másik oldalra.

Komáromból, egy kertfelmérésről tartott haza édesapjával, amikor az autója kereke lecsúszott az út széléről. A szintkülönbség akkorát dobott a kocsin, hogy az nekivágódott a szembejövőnek. A többiek kisebb sérülésekkel megúszták, Dórát a tűzoltók két óra hosszáig szedték ki az autóból, és mentőhelikopterrel vitték a győri kórházba. Hosszú perceken át sorolja, mi mindene tört el, repedt meg, szakadt fel, mozdult el. Hat hónap után engedték ki először a kórházból, de összesen egy évig tartott a kezelése.

– Egy hétig mesterséges altatásban tartottak az intenzíven. Majdnem le kellett vágni a lábamat és a karomat, de az orvosok végül heroikus munkával megmentették. Úgyhogy van karom, kezem, olyan, amilyen, de tudok vele ölelni, főzni. Viszont ezután a létező összes kórházi fertőzést benyeltem, nagyon rezgett a léc. Nem akartam elhinni, hogy túléltem a balesetet, erre meghalok fertőzésben? Annyi antibiotikumot kaptam, amitől egy elefánt is elpusztult volna. – Mégsem ezek viselték meg legjobban, hanem a kórházban töltött, embert próbáló időszak. – Amikor hat hónapig nem fürdesz, és férfi ápolók cserélik a pelenkádat, megszűnsz nőnek lenni. Ezt a szégyenérzést csak úgy lehet elviselni, ha azt gondolod, ez nem is te vagy. Meditáltam, spiritualitással, imákkal és szimbólumokkal dolgoztam, hogy valami megtartson ebben a végletekig kiszolgáltatott és tehetetlen helyzetben. Még most is iszonyatos fájdalmaim vannak, de inkább eltűröm, mint hogy visszamenjek a műtőbe vagy a kórházba. Ahogy Géczy ­Gábor mondta egy előadásában, a panaszkodás nem más, mint imádkozás az ördöghöz. Azzal csak azt erősíted, ami egyébként se megy. Nem nyávogok. Próbálok azokra a dolgokra fókuszálni, amik feltöltenek, ami szép, amit szeretek. A kórház utáni első zuhanyozásomat végigzokogtam, minden egyes vízcseppért hálát adtam, ami a bőrömhöz ért.

Kórházi krónikák

Dóra utólag megírta a vele történteket, a Kórházi Krónikák e-könyv formájában olvasható. Az írás segített neki feldolgozni a baleset okozta megpróbáltatásokat. Most pedig újra elölről kezd mindent. Először is meg kellett tanulnia segítséget elfogadni, ami eleinte rendkívül nehezen ment neki. A közvetlen és tágabb környezete azonban erősen összezárt körülötte. A kórházban töltött egy évben volt férje – akivel jó barátok maradtak – beköltözött a házába, és gondját viselte Vincének, őt pedig rendszeresen látogatta, és mindennel ellátta, amire csak szüksége volt. Összetört a szemüvege a balesetben, régi optometrista barátnője azonnal ajándékozott neki egy újat. Az utcában lakó gyógytornász hónapokig járt hozzá ingyen, és a fodrásza sem fogad el tőle pénzt. A szomszédok bevásárolnak helyette, és természetesen a családja is támogatja. Most mintha visszakapná mindazt az odafigyelést és törődést, amellyel eddig ő ajándékozott meg másokat.

A munkáját a korábbi formájában azonban egyelőre nem tudja folytatni, a teste még nem regenerálódott annyira, hogy kocsiba üljön, és nekiinduljon a kertfelméréseknek.