Lassan zötykölődünk a földúton, ringatózik az autó a patkó vájta gödrökben. A kukoricás mentén már ismerős madárkoncert fogad, egyszerre több szólamtól is visszhangzik a dűlő. Messze előttünk őzek vonulnak sorban, és ha elégügyesen figyelünk, a ritkás bokrok között még előtűnnek a távolodó, fehér tomporok. Ahogy egyre beljebb érünk, az út két oldalán álló akácfák lassan erdővé sűrűsödnek. Végre hazaérkeztünk.
Aztán felfigyelek valamire, fényesen csillog a homokban. Tomi nem kérdez, csak finoman lelassít és félrehúzódik, mire közelebb érve meglátom, egy háromszögletű üvegdarab az. Lehajolok érte, de épphogy csak elfér a markomban. Óvatosan felveszem, majd végigpásztázom az utat. Egymást érik a homokba simult üvegtöredékek. Mintha csak elszórt morzsák volnának, követem a nyomukat egyre beljebb az erdőbe, egészen a szomszédos, elhagyatott tanya udvaráig. A romos házra jó ideje csend borult – nem békés nyugalom, inkább a lassú enyészet némasága ez. A fűben egymáson hevernek a szilánkok, szikrázik a napfény a törött éleken. Valaki megint itt rakta le a szemetet.
„Erre még laknak emberek?” –kérdezte meglepetten a minap egy férfi, aki útbaigazítást kért tőlünk. Nemcsak hogy laknak, sokunknak ez jelenti a valódi otthont. A nagy gonddal művelt veteményes, az árnyékot adó, zegzugos erdő, a háztáji állatok és a madarak hangos társasága, az őzek, sünök és nyulak finom neszezése. De nem tehetünk úgy, mintha közben nem vennénk észre: az avarban régi palackok, ételesdobozok és összenyomott műanyagok lapulnak. A fenyvesközepén háztartási gépek rozsdásodnak, ki tudja, mióta, és ahogy a szél meglebbenti az akácvirágok fürtjeit, olykor egy-egy nejlonzacskó is zörögve felénk szalad.
A környékbeliekkel úgy döntöttünk, idén mi is csatlakozunk az áprilisi TeSzedd! akcióhoz, és összeszedjük azt, amit mások hátrahagytak. Felhúzzuk a kesztyűt, és végigjárjuk a környéket, zsákba gyűjtve mindazt, aminem tartozik ide – és amit más sem látna szívesen az otthonában. Ha nem háborgatják, ez a helyegyben menedék is számunkra. Egy csendes, elszigetelt buborék a külvilág zajában – érezzük, egyre nagyobb szükségünk van rá.
