Csak a tánc

Mióta az eszemet tudom, táncművész szerettem volna lenni. Ötévesen kezdtem, először balettoztam, majd versenytáncoltam, anyukám még őrzi az első aprócska tánccipőmet. Alig kilencévesen aztán megnyertük partneremmel Rómában az Európa-bajnokságot latin tánc kategóriában. Meg voltam győződve arról, hogy a tánc lesz az életem, annyit edzettem, mint egy élsportoló. A gimnáziumot magántanulóként végeztem el, mert Sárközy­ Gyula tizennégy évesen felvett a KFKI Kamarabalettbe a felnőtt táncosok közé. Iszonyúan élveztem. Hab volt a tortán, hogy a tizenhatodik születésnapomon a Macskák című musicalben táncolhattam a Szegedi Szabadtéri Színpadon.

Döntsd el!

Az érettségi előtt zuhantam le a fellegekből. Akkor vettem a kezembe a szakértői véleményt, hogy vagy abbahagyom a táncot, vagy hamarosan ki kell cserélni a csípőcsontomat. Majd’ meghasadt a szívem, de le kellett mondanom a gyerekkori álmomról. Ma is emlékszem, milyen szomorúan sétáltam haza a Nemzeti Táncszínházból az utolsó előadásom után. Utólag azonban úgy gondolom, jó döntést hoztam, hiszen a táncszakma kérészéletű, előbb-utóbb váltanom kellett volna.

Kinyílt a világ

Szerencsére jó tanuló voltam, így egyenes út vezetett a bölcsészkarra, ahol a magyar szak mellé felvettem a szerkesztői szakirányt. Végre akkor mentem bulizni, amikor akartam, új barátokat szereztem, és kinyílt számomra a világ. Miután kézhez kaptam a diplomámat, gondoltam, most vagy soha, és kiutaztam Berlinbe. Egy csodálatos, felhőtlen év várt rám. Délelőtt nyelviskolába jártam, esténként pedig egy tadzsik teázóban dolgoztam. Multikulti nyüzsgés volt az egész, csak a családom hiányzott. Ott jöttem rá, hogy idehaza szeretnék élni.