Egyszer zsűritagként részt vehettem egy fantasztikus magyartanár, Bartos Enikő Hinda által minden évben megrendezett Meselovagok fesztiválján. A fesztivál különlegessége, hogy bármely gyerek felléphet, aki szeretne – akkor is, ha beszédhibája van, ha kerekesszékben ül, vagy ha Down-szindrómás. A lényeg, hogy a gyerekek meg merjék mutatni magukat, és ily módon is megtapasztalhassák, értékesek, kivételesek.
Minden évben több száz gyerek kap lehetőséget, aztán tapsot, és persze öleléseket, csokit, ropit, üdítőt.
Amikor én zsűritag lehettem, akkor találkoztam először élőben a költészet valódi hatalmával. Nem is akármilyen költemény által, egy általános iskolás kisfiú Kovács Barbara A csacsi című versét adta elő.
Megállt a kiskamasz fiú öltönyben, csálé nyakkendőben a mikrofon előtt, és belekezdett.
Zengett a hangja, és senki nem figyelt a beszédhibájára, mert lelkesedése és széles gesztusai kitöltötték a színháztermet. Szárnyalt.
Ám hirtelen, amitől mindenki retteg, amikor színpadon áll, megtörtént vele is: megtorpant, és nem tudta folytatni.
A tanára súgott, a zsűri biztatta. De csak teltek a percek, egyre dermedt a csend. Ő meg állt ott, a színpad közepén, és láthatólag törte a fejét – de nem mozdult egy tapodtat sem. A fesztivál szervezője felment hozzá a színpadra, és valamit súgott neki.
Erre ő végre megszólalt, és hangosan, dacosan, egyenesen bele a mikrofonba mondta: „Nem adom fel. Én csak azért is el fogom mondani ezt a verset, mert nagyon készültem rá.”
Összeráncolt homlokkal koncentrált, miközben a közönség tapsolni kezdett ütemesen, és egy emberként azt kiabálták felnőttek, gyerekek: „Meg tudod csinálni!”
És akkor végre kisimult a homloka, felderült az arca, és folytatta, ott, ahol abbahagyta. Hibátlanul, mintha mi sem történt volna.
Hatalmas tapsot kapott, ovációt, és méltán lett ő a nap, a fesztivál hőse.
A kisfiú Down-szindrómás volt.