Egyszer zsűritagként részt vehettem egy fantasztikus magyartanár, Bartos Enikő Hinda­ által minden évben megrendezett Meselovagok fesztiválján. A fesztivál különlegessége, hogy bármely gyerek felléphet, aki szeretne – akkor is, ha beszédhibája van, ha kerekesszékben ül, vagy ha Down-szindrómás. A lényeg, hogy a gyerekek meg merjék mutatni magukat, és ily módon is megtapasztalhassák, értékesek, kivételesek.

Minden évben több száz gyerek kap lehetőséget, aztán tapsot, és persze öleléseket, csokit, ropit, ­üdítőt.

Amikor én zsűritag lehettem, akkor találkoztam először élőben a költészet valódi hatalmával. Nem is akármilyen költemény által, egy általános iskolás kisfiú Kovács Barbara A csacsi című versét adta elő.

Megállt a kiskamasz fiú öltönyben, csálé nyakkendőben a mikrofon előtt, és belekezdett.

Zengett a hangja, és senki nem figyelt a beszédhibájára, mert lelkesedése és széles gesztusai kitöltötték a színháztermet. Szárnyalt.

Ám hirtelen, amitől mindenki retteg, amikor színpadon áll, megtörtént vele is: megtorpant, és nem tudta folytatni.

A tanára súgott, a zsűri biztatta. De csak teltek a percek, egyre dermedt a csend. Ő meg állt ott, a színpad közepén, és láthatólag törte a fejét – de nem mozdult egy tapodtat sem. A fesztivál szervezője felment hozzá a színpadra, és valamit súgott neki.

Erre ő végre megszólalt, és hangosan, dacosan, egyenesen bele a mikrofonba mondta: „Nem adom fel. Én csak azért is el fogom mondani ezt a verset, mert nagyon készültem rá.”

Összeráncolt homlokkal koncentrált, miközben a közönség tapsolni kezdett ütemesen, és egy emberként azt kiabálták felnőttek, gyerekek: „Meg tudod csinálni!”

És akkor végre kisimult a homloka, felderült az arca, és folytatta, ott, ahol abbahagyta. Hibátlanul, mintha mi sem történt volna.

Hatalmas tapsot kapott, ovációt, és méltán lett ő a nap, a fesztivál hőse.

A kisfiú Down-szindrómás volt.