Mintha kicsit a semmiből tűnt volna fel az önök kettőse a hazai és a nemzetközi jégtánc egén, ekkora sikere sem előtte, sem azóta nem volt magyar jégtáncpárosnak. Amolyan kegyelmi pillanat volt ez…
Voltak azért nagyszerű párosok előttünk, mint például Korda Györgyi és Vásárhelyi Pál kettőse, akik a hatvanas években szép nemzetközi eredményeket értek el, Európa- és világbajnokságokon többször is benne voltak az első tízben. De igen, a mi találkozásunk Andrással valóban kegyelmi pillanatnak mondható, már csak azért is, mert a mi aktív éveink alatt vették fel a jégtáncot az olimpiai sportágak közé.
Már az is sorsszerű volt, ahogy Andrással összekerültek: a Kisstadion jegének két széléről szemelték ki egymást, míg végül az edzők is belementek, hogy na jó, próbáljuk meg.
Igen, ez 1967. február 17-én történt. Az első szezonunktól kezdve indultunk a hazai junior bajnokságon, és akkor mindjárt meg is nyertük. Tizenkét-tizenhárom évesen megjelentünk egy olyan mezőnyben, ahol tizennyolc éves fiatalok voltak, és mi győztünk. Föl sem fogtuk szinte, ez mit jelent.
És mikor jutottak ki először Nyugatra? Akkoriban még útlevelet is nehéz volt kapni…
Szinte rögtön, mert amikor összekerültünk Andrással, akkor a Berecz–Sugár-kettős és a Mató–Csanádi-kettős váltogatták egymást az első osztályú bajnokságban az első helyen, és a szövetség meghívta a világhírű angol edzőt, Roy Callawayt, hogy segítsen nekik a felkészülésben az Európa-bajnokság előtt. Roy meg is érkezett, és egy edzést követően ott maradt a pályán, amikor mi léptünk jégre. Meglátott minket, és odament édesanyámhoz, hogy meg tudjuk-e oldani, hogy kimenjünk hozzá nyáron Angliába, mert nagyon tehetségesnek tart minket.
Itt érdemes megjegyezni, hogy az edzőjük az ön édesanyja volt, aki bár soha nem tanulta, mégis valahogy ösztönösen ráérzett a jégtánc lényegére.
Így van, mi magunk találtuk ki a koreográfiáinkat. Mi voltunk például a legelsők, akik a néptánc elemeit bevittük a jégtáncba. Édesanyám pedig csalhatatlan szemmel mindig meglátta, min és hol kell javítanunk.
1972 és ’80 között sorozatban megnyerték az összes felnőtt magyar bajnokságot, ’76-ban pedig elindultak a téli olimpián, és ötödikek lettek. 1980-ban Lake Placidban már ezüstérmesek, noha mindenki azt gondolja, hogy önöknek kellett volna nyerniük. Azt az aranyat elvették önöktől. Tudták, amikor jégre léptek, hogy itt nem győzhetnek?
Édesanyám két dolgot egészen fantasztikusan csinált ösztönösen. Az egyik a mi menedzselésünk volt, egy olyan korban, amikor még csak a fogalmat sem ismertük. Ő olyan hittel és energiával segített és intézte az ügyeinket, hogy bőven felülmúlta a mai profi menedzsereket. A másik pedig az volt, hogy megvédett minket az élet csúnyaságaitól. Nyugodtan arra fókuszálhattunk, ami a dolgunk volt, a többit ő intézte. Természetesen nem voltunk mi sem teljesen naivak, tisztában voltunk vele, honnan jövünk, kikkel állunk szemben, és mik az erőviszonyok. De a brutális valóságot, hogy mi is történt igazából, mi is csak úgy tíz évvel ezelőtt tudtuk meg. A háttérben köttetett egy megállapodás, hogy az olimpiát az egyik szovjet párosnak kell megnyernie.
Ez szinte krimibe illő történet, mert egy matematikus is részt vett benne, aki kiszámolta, mit kell a pontozóknak tenniük ahhoz, hogy önök éppen lemaradjanak az aranyéremről.
És mit hoz az élet, amikor a nemzetközi szövetség felkért, hogy legyek náluk sportigazgató, ezzel az emberrel dolgoztam együtt éveken keresztül.
Valaha bárki is bocsánatot kért önöktől, akár informálisan?
Soha, senki.
A dortmundi világbajnokságot két és fél héttel az olimpia után viszont önök nyerték meg. A jégtáncban mi a fontosabb, az olimpia vagy a világbajnokság?
A jégtánc olyan, hogy az olimpiának nagyobb a nimbusza, a világbajnokságnak viszont nagyobb a sportértéke.
És ha tehetné, elcserélné a világbajnoki aranyat az olimpiaira?
Nem, semmit nem csinálnék másképp. Andrással sokszor megbeszéltük, hogy ha megnyertük volna az olimpiát, akkor talán másképp alakult volna az életünk. Nem lett volna ekkora felhördülés abból, hogy nem mi győztünk, ez mind a mai napig téma, mindenki emlékszik rá. Annyi kedvességet és együttérzést kaptunk az emberektől kárpótlásul, hogy most is mindent ugyanígy csinálnék.
Dortmundban állva tombolt a közönség, úgy ünnepelték önöket, érdemes újranézni az interneten. Volt még valami ehhez fogható?
Sok nagy sikert arattunk, de talán Bécs még, ami ezzel vetekszik. Ott olyan ovációt kaptunk, hogy az utolsó tizenöt-húsz másodpercben nem hallottuk a zenét, csak a belső ritmusunk vitt tovább. Az valami csodálatos volt.
És mégis, a világbajnoki aranyérem után úgy döntöttek, abbahagyják a versenyzést, és kimennek az Egyesült Államokba. Ez hogyan jött?
Amilyen kicsi a jégvilág, pillanatok alatt elterjedt a híre, hogy abbahagyjuk a versenyzést, és sorban kopogtattak nálunk a legnagyobb jégrevük, és tettek ajánlatot.
A show-biznisz, gondolom, teljesen más, mint a versenyzés.
Igen. Sokkal nagyobb fegyelmet kíván. Voltak például olyan városok, ahol tizenhárom előadásban szerepeltünk egy héten. Mivel mi voltunk az Ice Follies and Holiday on Ice revü sztárjai, mindig minket küldtek előre, úgyhogy a szabadnapjainkon tévé- és rádióinterjúkat adtunk, sajtótájékoztatókon és közönségtalálkozókon vettünk részt.
Mindeközben, csak úgy „mellékesen”, nyertek két profi világbajnokságot is.
Eleve belevettük a szerződésünkbe, hogy elengednek minket ilyen versenyekre. Dick Button nagyon híres amerikai korcsolyázó volt, majd az amerikai ABC csatorna sportriportere lett, ő kezdte Amerikában a profi világbajnokságokat szervezni. Rengeteg show-elemmel tarkítva csináltunk csapatszámokat és bemutatókat, ezek azonban nemcsak látványos előadások, hanem valódi versenyek is voltak. Washingtonban rendezték meg őket tizennégyezer ember előtt. Fantasztikus élményt adott.
Aztán 1984. december 16-án éjjel fél tizenegykor búcsút intettek a revünek, de ön továbbra is kint maradt Amerikában.
A bostoni jégtánciskola hívott, hogy legyek a klub vezetőedzője, ezt az ajánlatot nem utasíthattam vissza. Négygenerációs pedagóguscsaládból származom, imádok tanítani, itt pedig ez lett a feladatom.
Aztán saját iskolát nyitott San Franciscóban, Los Angeleseben és Hawaiin is, 1992-ben mégis úgy döntött, hogy hazatér Magyarországra.
Igen, mert a tanítványaim éppen kifutottak, és nem mellesleg akkor váltunk külön az amerikai férjemmel.
Ekkor kezdődött a pályafutása a Nemzetközi Korcsolyázó-szövetségben.
1994-ben felhívott Ottavio Cinquanta, a szövetség elnöke, hogy szeretne találkozni velem. Nagyon jót beszélgettünk, végül pedig megbízott az edzőbizottság vezetésével. Így kezdődött a nemzetközi szövetségi pályafutásom, amelynek során addig lépkedtem előre, amíg a sportigazgatójuk nem lettem.
