Barabás Lőrinc egy erdőszéli kis házból érkezik a belvárosba, szakadó esőben találkozunk, majd egy tea mellett először év eleji amerikai turnéjáról mesél. Korábban több hónapot élt a kontinensen, így viszonylag ismerős terepen járt. Most két hetet töltött a keleti parton, ahol mínusz tizenkét fokot is mutatott a hőmérő, majd egy hónap kaliforniai napsütés következett.

Bár a zeneszerzés számára ­egyfajta naplóírás, hangulatokat jegyzetel, Amerikában keveset írt. ­Inkább a fellépései­re koncentrált, és arra, hogy befogadjon élményeket, megéljen helyze­teket.

– Mivel egyedül utaztam, régi barátokkal futottam össze, és rugalmasan kezeltem a terveimet, így kerültem például Ojai városába – idézi fel. – Vadregényes hely meleg vizű patakokkal, narancsligetekkel, itt mártóztam meg az óceánban. A Walt Disney Concert Hallban meghallgattam Mahler 7. szimfó­niáját, a Holly­wood Palladium koncerttermében egy belga DJ-t néztem meg, aki nyolc fúvóssal lépett fel – mindkettő különleges élmény volt. Az a spontaneitás, ami a vándorélettel jár, kamaszkorom óta közel áll hozzám.

A gimnázium utolsó éveiben ugyanis Lőrinc több ízben indult neki stoppal, vonattal, busszal, hogy felfedezze Európát. Talán kicsit sokszor hallotta azt a népmesei fordulatot, miszerint tarisznyájában a hamuban sült pogácsával egy gyereknek illik vándorútra kelnie, úgyhogy ő nem tétovázott.

– Vittem a trombitámat, és utcazenéléssel igyekeztem megkeresni a vacsoráravalót, hogy ne csak a szüleimtől kapott pénzt költsem. Eljutottam Nizzától Koppenhá­gáig, Londontól Triesztig.

A kérdésre, hogy a most óvodás fiát elengedné-e majd tizenhat évesen ugyanígy világot látni, azt válaszolja, nem tudja, de biztos, hogy szívesen elkísérné egy darabon, és megmutatná, ő hogyan csinálta. Bár Lőrinc Londonban is élt kétszer egy évet, és sok barátot tudhat kint magáénak, még sosem jutott arra a döntésre, hogy külföldön maradna. Mindig jólesett neki hazajönni.

Origamiról trombitára váltott

A három Barabás testvér mindegyike művész: a legidősebb, Zsófi festő, a legkisebb, Benedek szobrász, a középső, Lőrinc pedig trombitás. Édesapjuk, Barabás Márton ugyancsak képzőművész, édesanyjuk pedagógus. Zsófi gyakran meséli, hogy szívesen hallgatja öccse zenéjét munka közben. Lőrinc legutóbbi, 22 című albuma borítóján pedig nővére egy festménye szerepel. Gyerekkorukban szabad bejárásuk volt apjuk műtermébe, aki otthon dolgozott. Hatalmas csomagolópapírokon alkothattak kedvükre, használhatták a rajzeszközeit, Lőrinc kedvence akkoriban az origami volt. Amikor elkezdett trombitálni, ugyancsak a műterembe járt gyakorolni. Visszagondolva, szülőpróbáló időszak lehetett az édesapjának.

– Nagyon inspiráló volt egyrészt közelről látni apukámat festeni – emlékszik vissza. – Másrészt óriási élményt adott, hogy egy nagy térben fújhattam meg a trombitát. Ott egészen másképp szólt, mint ha a gyerekszobában kellett volna gyakorolnom.

Lőrinc tízévesen került a Deák Téri Evangélikus Gimnáziumba, ahol több osztálytársa játszott hangszeren, így ő is kedvet kapott hozzá. Trombita már korábban is volt a kezében, mivel apja gyakran használ fel kiszuperált hangszereket a műveihez, így piacokon vett harsonák, francia kürtök, zongoraalkatrészek hevertek a műtermében – köztük néhányat meg is lehetett szólaltatni.

Tizenkét évesen kezdett trombitálni a kerületi zeneiskolában, és egy tanárt leszámítva senki nem akarta lebeszélni róla testi adottságai miatt.

– Annyira elhivatott voltam, hogy nem érdekelt, ki mit mond. Éreztem, hogy ezt akarom csinálni. A trombitán három billentyű van, tehát meg lehet szólaltatni egy kézzel is, de kéztartókkal folyamatosan kísérletezem, hangszer- és kézprotézis-készítőkkel dolgozom együtt.

Az úszás már csak hobbi

Kamaszként a zene lassan fontosabbá vált számára, mint a kisebb korában jelentős szerepet betöltő úszás.

– Ötéves korom óta úsztam, országos bajnoki érmeket szereztem mellben, pillangóban – mondja Lőrinc. – Kilencévesen úsztam át először a Balatont edzőnkkel, Málnai Istvánnal. Aztán volt olyan év, amikor dupláztunk: a srácokkal hajóval visszamentünk, és poénból még egyszer átúsztuk a tavat. A későbbi kétszeres paralimpikonnal, Pásztory­ Dórival együtt kezdtük, és ma is jóban vagyunk, ahogy az egész egykori úszóközösséggel rendszeresen találkozunk – már családdal, gyerekekkel. Nagyon jó kis csapat, ahogy A Végtaghiányos Gyermekekért Alapítvány foglalkozásain megismert társaság is sokat adott nekem. Szerveztek például sí-, angol- és számítástechnikai tábort nekünk, és az idő, amit együtt töltöttünk, hozzátett ahhoz, akikké váltunk. Hobbiként megmaradt az úszás, időnként ma is átúszom a Balatont, vagy az uszodában nyomok le pár kilométert, és az nagyon jólesik.

A zenész az alapítvány programjain felnőttként is rendszeresen részt vesz: fellép, adománygyűjtő koncertet szervez, és szívesen beszélget a gyerekekkel – sőt, egy fiatal trombitással duókoncertet adtak nemrég.

A színpadon: a Füstölgő Ventilek

Fekete-Kovács Kornél trombitaművész – Lőrinc mestere – szerint rézfúvós hangszeren játszani az egyik legtöbb kalóriát égető szakma. Komoly fizikai munka a rekeszizmot, a tüdőt órákon át ilyen intenzitással használni. Amikor sokat gyakorol – vallja be Lőrinc –, folyamatosan éhes, és hogy bírja, muszáj foglalkoznia a fizikumával.