Kevesebb mint egy hónappal a nyolcvanadik születésnapja előtt beszélgetünk. Nemcsak hogy alig valaki mondaná meg a korát, de tempója is meghazudtolja azt. Lapkiadó cég, új lemez és szimfonikus koncert, gála, néha egy-egy tévés beszélgetés… Szeret rácáfolni a sztereotípiákra? 

Sosem akartam szándékosan fiatalabbnak tűnni a koromnál. Ha úgy fest, jó karban vagyok, az annak köszönhető, hogy teljes odaadással teszem a dolgom. Szeretnék megfelelni azoknak az elvárásoknak, amiket a közönség – úgy érzem, ma is – támaszt velem szemben. Számomra a színpadi jelenlét akkor kezdődik, amikor kilépek a lakásból, hiszen onnantól közszereplő vagyok. Ez egyfajta felelősség is: amikor kedvesen rám mosolyognak, rám köszönnek az emberek, úgy érzem, benne vagyok az életükben, és ez egyfajta kötelességet is ró rám, hogy ne okozzak csalódást. 

Ma is figyelnek önre, pedig nincs ott a nappalikban ­mindenáron. Nemigen látni például jelmezben énekelni, show-műsorban szerepelni, magánéletről csevegni.

Nagyon hálás vagyok, hogy ilyesmire nem kérnek fel. Természetesen jólesik, ha érdeklődnek irántam, viszont nagyon nem szeretem a sematikus beszélgetéseket és az öncélú szereplést. Ez persze ellentmondás is, hiszen az embernek muszáj megjelennie, ha szeretné, hogy a közönség tudjon arról, amit csinál, ami fontos neki. Ezért szívesen teszek eleget sokféle meghívásnak, de csak akkor, ha van mondanivalóm, és ha egy-egy meghívást esetleg mégsem fogadok el, akkor is igyekszem Soltész Rezső maradni.

A visszafogottság egyébként is jellemző önre, akár szakmáról, akár magánéletről van szó. Mi az, amit a szüleitől látott munkamorál vagy épp nő-férfi kapcsolat terén?  

A mára kissé kiüresített szó legklasszikusabb értelmében polgári családból származom. Ebben a szóban számomra olyan sok minden sűrűsödik össze, hogy nehéz lenne elemeire szedni. Mindenesetre példaértékű családi életre emlékszem vissza gyerekkoromból. És leginkább az élet minden területére érvényes tiszteletet hozom otthonról. Ez nemcsak a családommal, hanem a szakmámmal, a pályatársakkal, a közönséggel, de akár a magammal szembeni tiszteletet is jelenti. Mindig is úgy szerettem volna vezetni az életemet, hogy abból ne lehessen ízléstelen szalagcím.

Enélkül is szerepelt eleget címlapon. Zenekari zenészből – ahogy ön fogalmazott – az 1981-es Táncdalfesztivál tette Soltész Rezsővé. Visszanézve a felvételeket, az tűnt fel, mennyire „össze volt rakva” az imidzse. Ma sztárgyárakból szoktak így, készen kigurulni az előadók. 

Pedig nagyon ösztönös volt az egész. Azt hiszem, a mi generációnknak (az Omegától Zoránig) egyébként sem igazán lehetett volna megmondani, mit csináljon. ­Saját magunkat hoztuk helyzetbe. A Szóljon hangosan az ének című dalomban a saját életemet énekeltem el, a szöveg pedig nemcsak egyfajta hangulatot jelenít meg, de arról is szól, hogy más irányba indultam el a korábbi zenekari felállásból, és egyedül állok színpadra. 

Ehhez a dalhoz S. Nagy István az alábbi szöveget írta eredetileg: „Kérlek, térden állva kérlek, ez már állam­érdek, légy már az enyém…” Könnyed szerelmes sláger lett volna így, ön viszont családbarát himnuszt faragott belőle. Gondolta volna, hogy éppen ez fogja majd meg a közönséget? 

Nem is sejtettem, hogy ekkora siker lesz, ezek szerintem nehezen megfejthető dolgok. Soha nem lehet tudni, hogy egy énekes mitől lesz sztár, vagy egy dal mitől futhat be. Én akkor úgy mentem fel a színpadra, hogy nagyon szerettem volna adni valamit magamból. Ehhez jött az akkor nagyon friss megjelenés, és azt hiszem, az őszinteség volt a siker titka. Nem gondoltam akkor még, hogy tényleg úgy lesz: „ameddig csak élek, énekelek én”. 

Több mint kétmillió példányban keltek el a lemezei, a postás pedig zsákszámra hordta a rajongói leveleket. Ifjú és idős hölgyek egyaránt imádták a kétgyerekes apát. Megtapasztalta a népszerűség árnyoldalait is? 

Egy ideig nem éreztem ilyesmit, rózsaszínben láttam a világot, mert hirtelen enyém lett minden, amire egy előadó vágyhat. Kitüntetett állapot volt, hiszen én akkorra már túl voltam sikereken, kudarcokon is, viszont a fesztivál olyan utakat nyitott meg előttem, amikről előtte nem is álmodtam. Kelet-európai sztár lettem, és nagyon élveztem a szocialista népszerűséget. 

Szocialista népszerűség? 

Olyan mindenhol körülvevő szeretet és nyitottság volt ez, amit szerintem ma már nagyon nehéz kivívni, és amit a pályám egyik legnagyobb adományának tartok. Olyan népszerűség, hogy kilépsz az utcára, vagy belépsz egy közértbe az ország bármely pontján, és egyből felderülnek az arcok, az emberek beszélgetni szeretnének veled, örülnek neked, és elmondják, milyen sokat jelent nekik egy-egy dalod. Az, amit negyven év alatt a közönségtől kaptam, annyi energiával töltött fel, hogy a legnehezebb időkben is tovább tudtam lépni, ráadásul mosolyogva. 

Sok ilyen nehéz időszak volt az életében? 

Volt, és ez így jó. Verebes Pista mondta egy interjúban, és nekem nagyon megtetszett a gondolat, hogy a siker semmire sem jó. Lehet, hogy ez így túlzás, de az egészen biztos, hogy a kudarc, a nehézségek visznek igazán előre, mert ezek adnak erőt a megújuláshoz. A legnehezebb számomra talán a rendszerváltás környéki időszak volt, amikor nemcsak a zeneipar alakult át teljesen, nemcsak a gazdasági nehézségek jelentettek kihívást, de a tíz évvel korábban „született” Soltész Rezső is elfáradt. Nehéz ebben a szakmában megmaradni olyannak, amilyen az ember valójában. Komoly belső küzdelmeim voltak ekkor. Rendkívül intenzíven éltem meg az előző időszakot, szinte szétszakadtam, miközben azon dolgoztam, hogy a közönség ezt ne vegye észre. A hanglemezgyártó vállalat privatizációja után hiába voltam már milliós példányszámú eladó, egyszer csak váratlan elutasításba ütköztem: nem adták ki egy koncertlemezemet. Ez akkor nagy törést okozott, viszont hosszú távon ahhoz vezetett, hogy a magam ura legyek, és én adjam ki a lemezeimet. Ma a siker és a kudarc is az enyém, és nem kell szembesülnöm azzal, hogy esetleg fiatal, tapasztalatlan szerkesztők mondják meg nekem, mit és hogyan kellene csinálnom. Ennél többet nem is kívánhatnék, és részben ez kellett ahhoz, hogy ma is legyen mondanivalóm, terveim, ambícióim. 

A magánélete hullámvölgyeiről viszont nemigen hallani. 

Nagyon szerencsés vagyok, mert azt mondhatom, ezen a téren nem is ért kudarc.  A magánéletemben – hála ezért feleségemnek, Juditnak, akivel ötvenhat évig éltünk együtt – én mindig csakis töltődni tudtam. A család ma is nagyon fontos számomra, szoros a kapcsolatom a lányaimmal, és ők a legkeményebb kritikusaim. Szeretettel, de mindig megmondják, ha valami nem jó abban, amit csinálok. A születésnapomat egyébként velük fogom tölteni: egy közös „Római vakációt” kaptam tőlük – volt egy azonos című lemezem is. Biztosan nagyszerűen fogjuk érezni magunkat. 

A szakma elismerése mennyire fontos? 

Fontos, pedig nem vagyok agyondíjazott előadó. Viszont amikor ez a beszélgetés megjelenik, már a Mahasz Fonogram 2025 életműdíjasa leszek, ami óriási megtiszteltetés, és sokat is jelent nekem. Olyasvalami, ami továbblendít, és erőt ad a folytatáshoz. Például ahhoz a készülő lemezemhez, amelyen a saját dalaimon kívül néhány elhunyt pályatárs slágerét fogom énekelni. Ezzel tisztelgek az emlékük előtt.