Luna Gréta. Nagyon szép név. Hogyan választottátok?

Leültünk egy kerekasztalhoz a párommal és két nagyobb lányával. Milán azt vallja, mindig mindenbe be kell avatni mindenkit, aki érintett. Talán ez abból is fakad, hogy sokat dolgozott multiknál vezető pozícióban. Nekem elein­te furcsa volt, mert én pont ellenkezőképp gondolkozom, és mindent egyedül csinálok, vagy legalábbis csináltam az elmúlt húsz évben. De elkezdtünk együtt gondolkodni, mindenki bedobott három nevet, és kialakult egy lista. A Luna Grétánál azt éreztük, szép, egyszerű, nemzetközi, és van egy kis olasz tartalom is mögötte. Már akkor elkezdtem őt így hívni, amikor még a hasamban volt

Ez az első anyák napja, hogy te magad is anyuka vagy. Belegondoltál már ebbe?

Még nem tudom teljesen felfogni, ez hatalmas életesemény, amiben még máshogy vagyok jelen. De már annyiszor kimondtam, hogy „gyere ide anyához”, „anya mindjárt felvesz”, hogy kezd leülepedni bennem ez a szó. Ám néha még nekem is furcsa, hogy anya lettem.

Van olyan nagy igazság az anyasággal kapcsolatban, amire rácsodálkoztál?

Ez érdekes. Császármetszéssel szültem, és azt gondoltam, ezt sok millió nő megugrotta már, így nem igazán készültem fel az azt követő időszakra. Kaptam egy tájékoztatót, de végig se olvastam, hiszen a BKK járatain sem olvasom végig az utazásra vonatkozó szabályokat. Utólag persze megszépült, de az első két hétben fogalmam sem volt, hogyan lehet ezt túlélni, és másoknak vajon hogyan sikerült. Semmit sem aludtam, fájdalmaim voltak, és nagyon nehéz volt magamat úgy látni és elfogadni, hogy csak csoszogva tudok közlekedni és segítséggel felállni, miközben ott volt egy újszülött, akivel nem tudtam, mit kell csinálni.

Sokszor hallottam, hogy az anyaság a legnehezebb munka, de nekem az első két hét olyan volt, mintha az űrbe lőttek volna ki.

Az is érdekes, hogy korábban sosem gondolkodtam a nyilvános helyen történő szoptatásról. Ez egy ösztön: ha egy anyuka meghallja a gyerekét sírni, meg akarja nyugtatni, és kielégíteni a szükségleteit. Nem is gondolkodtam, amikor először megtörtént, hogy egy parkban felhúztam a pulóveremet, és megetettem a babát. Igaz, egy január végi napsütéses napon történt, nem voltak sokan. Viszont azóta is úgy érzem, hogy az emberek, legalábbis Bécsben, nem botránkoznak meg ettől. Járok egy bébiklubba, vannak közös ebédeink anyukákkal, akik nagyjából akkor szültek, mint én. Lefoglalunk egy asztalt, és nyolcból hatan szinte mindig szoptatunk, és ez nem zavar senkit. Nem hiszem, hogy régebben, amikor az emberek még törzsekben éltek, az anyák elbújtak és takargatták magukat. Sajnos a társadalom az, ami ránk erőltet olyan formalitásokat, amelyek nem természetesek. Tizennégy éves koromtól modellkedtem, volt, hogy közös öltözőnk volt a fiúkkal, sosem szégyenlősködtem, ha kifutón vagy színpadon álltam. Sztanyiszlavszkij írt egy bizonyos varázskörről, azaz arról a területről, amelyet megvilágít a reflektorfény. Eszerint csak az számít, ami azon a körön belül van, és aki benne van, nem látja, mit néz és mit gondol a kívül lévő. A szoptatásnál is az számít, mi van a mi kis varázskörünkben. A jógában szintén azt tanultam, hogy fontos kizárni a zavaró hatásokat. 

Az első hetekben segített, hogy a kislányod apukájának már van két nagyobb lánya?

Igen! Ő amúgy is nagyon laza, ráadásul már kétszer megtörtént vele, nem izgult annyira. Azt is elismerte, hogy harmadjára is lányt szeretett volna, mert velük már tudja, mit kell csinálni. 

Te lányos anyának képzelted magad?

Negyvenöt évesen nekem már ez mindegy volt, de nagyon örülök, hogy Luna lány lett. Olyan gyönyörű és cuki! Ami a legfontosabb, hogy egészséges kisbaba. 

Az anyává válásodról szóló hírek szinte mindegyike megemlíti a korodat. Ez nem zavar téged?

Miért zavarna? Nagyon boldog vagyok, hogy sikerült az életemet úgy alakítani, hogy megvolt a karrier része is. Úgy gondolom, nem panaszkodhatom, nincs hiány­érzetem. Ennyi idősen kellően éretten, biztos egzisztenciába tudtam egy gyereket fogadni. Biztosan mindennek megvan az előnye és a hátránya, huszonévesen valószínűleg több tejem lenne és energikusabb lennék, így viszont olyan nyugodt környezetet biztosítunk a kislányunknak, amit fiatalon nem tudtunk volna. Huszonévesen mind a ketten rohangáltunk a világban, mint a mérgezett egerek, építettük magunkat és az egzisztenciánkat. 

Könnyű volt az átállás?

Valóban teljesen más, kicsit sem hasonlít a mostani életem az előzőhöz. Most annyira a mikrokörnyezetemre koncentrálok, hogy talán kicsit túlzottan is befelé fordultam, és eltávolodtam az emberektől. Nemrég felvetette a párom, hogy lassan fogadhatnánk egy bébiszittert, és elmehetnénk moziba, én meg csak néztem, hogy megőrült? Moziba? Szerintem egy évig nem megyünk sehova. Most még csak emésztgetem, hogy előbb-utóbb kell ebben egy arany középutat találni. Ha arra gondolok, hogy öt-hat éve még premierekre jártam, és minden héten repültem valahova, egyáltalán nem hiányzik. Most nem ennek van az ideje. A kisbabánk még nagyon pici, azt, amiben most vagyunk, nem véletlenül hívják negyedik trimeszternek. Össze vagyunk nőve, nagyrészt etetéssel és alvással töltöm a napokat, a maradék időre a rendrakás, a takarítás, a logisztika, a főzés, az előre gondolkodás marad. Eddig háromszor próbáltam meg jógázni, de húsz percig se jutottam, mert Lunának pont akkor támadt kedve sírni, és én erre nagyon érzékeny vagyok, nem tudom őt sírni hagyni. Inkább annak örülök, ha van egy lopott óra, amikor tudok aludni. De szerintem ez így van rendben, nincs rá késztetésem, hogy elmenjek egy jógaórára, és bébiszittert hívjak. Most az a legfontosabb, hogy együtt tudjak lenni a babával.

Volt, hogy letettél róla, hogy gyereked legyen?

Igen. Régebben úgy gondoltam, hogy amiatt, hogy kiváltságos helyzetben voltam a karrieremben, lehet, hogy meg kell fizetnem az árát, és le kell mondanom a családalapításról. Persze amögött, hogy szerencsés voltam, a szenvedést senki sem látta. De ezt a gondolatot sikerült felülírni, átállítani magamban. Tíz évvel ezelőtt elkezdtem pszichológushoz járni, ami elindított egy folyamatot, hogy ne csak a külvilágból, a külső ingerekből és visszajelzésekből táplálkozzam. Másrészt lelassított a Covid is, volt másfél év, amikor egyáltalán nem dolgoztam. Ez akkor nagyon megviselt, depressziós is voltam, de utólag kiderült, hogy még­iscsak jót tett, mert elkezdtem nem arra alapozni a saját jóllétemet, hogy beszélnek-e rólam, mit írnak, és hány címlapon szerepelek. Amióta nem ebben mérem az értékemet, sokkal jobb az önértékelésem.