Három évig dolgozott belgyógyász rezidensként a Szent Rókus Kórházban, közben pedig a hagyományos orvoslás mellett az alternatív gyógymódok is egyre jobban érdekelték. Az egyetemen gyógynövény- és akupunktúrakurzusokat hallgatott, majd 2003-ban ösztöndíjat nyert egy kínai továbbképzésre, ahol megismerkedett leendő férjével, egy nepáli orvossal. Két évvel később összeházasodtak, és bár eleinte Európában tervezték közös jövőjüket, egy spontán ötlet mindent megváltoztatott.

– A férjem azt mondta, menjünk Nepálba egy évre, mert ott nagyobb szükség van orvosokra. Igent mondtam, és abból az egy évből mostanra majdnem húsz lett.

2006-ban költöztek Pokharába, Nepál középső részére, ahonnan tiszta időben minden irányból láthatók a Himalája hófödte csúcsai. Klárát nem érte kultúrsokk, Kínában szerzett tapasztalatai miatt otthonosan mozgott az ázsiai világban.

– Nepálban az élet sokszor az utcán zajlik, az emberek köztereken, piacokon, kifőzdékben töltik az idejüket. Sok házban kis bolt vagy műhely működik, a magánélet és a közösségi tér teljesen összefonódik. Bár ez számomra nem volt idegen, sok más dolog kihívást jelentett, és nem volt mindig könnyű, de mára megszoktam, és boldog vagyok itt.

Veseellátás a semmiből

Amikor Klára a férjével, aki szintén belgyógyász, Nepálba költözött, az egész országban mindössze tíz nefrológus praktizált, ők is kizárólag a fővárosban, Katmanduban. Így adta magát, hogy ezzel a területtel kezdjen behatóbban foglalkozni.

– Úgy lettem veseorvos, hogy a pokharai kórházban volt két dia­lízisgép, amihez senki sem értett, ezért rám sózták, és kénytelen voltam beletanulni. Végül én alapítottam meg a helyi veseellátást, amit azóta több dialízisközpont is követett – mondja Klára, aki szerint a nepáli egészségügyet nem lehet összehasonlítani a magyarral. – Itt nincs ingyenes orvosi ellátás, még az állami kórházban is mindenért fizetni kell. Pokharában egyetlen állami kórház van, mellette pedig húsz-harminc magánintézmény működik, mert az állami nem tudná ellátni az egész lakosságot. A magánellátás viszont elérhető árakon mozog. Az állami kórházban egy orvosi konzultáció száz nepáli rúpia, ami kevesebb, mint egy dollár, a magánkórházban ugyanezért hétszáz rúpiát, vagyis nagyjából öt dollárt kérnek. Ezek nem eget rengető összegek, de sokaknak még ez is megterhelő, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a havi minimálbér Nepálban körülbelül tizenhétezer rúpia, ami nagyjából százhúsz dollárnak felel meg. Azonban a legtöbb embernek nincs is állása. A magánkórházak előnye, hogy minden vizsgálat gyorsan elérhető. Ha valaki reggel bejön vidékről, ahol egyáltalán nincs orvosi ellátás, estére már minden szükséges vizsgálata – legyen az CT, ultrahang vagy endoszkópia – elkészül, és estére hazaér.

– A legtöbb ember csak akkor jön orvoshoz, amikor már nagyon muszáj, leggyakrabban pénzhiány miatt halogatják a vizsgálatot. Sokszor előfordul, hogy visszahívok valakit egy hónap múlva, de csak egy év elteltével jelenik meg, mert egyszerűen nincs rá anyagi lehetősége. Ha pedig épp jól van, akkor az egészségügy nem prioritás – mesél a tapasztalatairól Klára. – Főleg vidéken jellemző az is, hogy sokan inkább a helyi, sámánszerű gyógyítókban vagy ájurvédikus szakemberekben bíznak. A sámánok nem feltétlenül ártanak, legfeljebb nem hatásos, amit ajánlanak. Ráadásul ott van a placebohatás is, ha valaki hisz benne, az önmagában is hozhat javulást. Az ájurvédikus gyógynövényekkel nekünk sincs bajunk, mi is használjuk őket, például kapszula formájában, májvédelemre vagy immunerősítésre. A probléma inkább az, hogy rengeteg a csaló, sokan olyan porokat árulnak, amelyekbe például szteroidot kevernek. Ez rövid távon látványosan eltünteti a tüneteket, de súlyos mellékhatásokat okozhat. A munkám során sokszor láttam, milyen nehézségekkel küzdenek a vesebetegek, és a férjemmel mindig is szerettünk volna tenni értük, ezért hoztuk létre 2018-ban a Jeewasha Alapítványt. Célja, hogy enyhítse a vesebetegséggel élők szenvedését, és segítsen másoknak abban, hogy elkerüljék a veseelégtelenséget. Szerveztünk közösségi programokat és szűrőnapokat a megelőzés jegyében, mivel a vesebetegség hátterében gyakran magas vérnyomás vagy cukorbetegség áll, ezekre fókuszáltunk. Sokan nálunk tudták meg, hogy egyáltalán van valamilyen egészségügyi problémájuk. Létrehoztunk több dialízisközpontot, majd megalapítottunk egy orvosi főiskolát is. Segítettünk felépíteni egy nagy kórházat, ahol újabb dialízisállomást nyitottam. Később alapítottunk egy magánkórházat is, ahol szintén én indítottam el a dialízisrészleget. Ez a kórház lett a nyugati régió Covid-ellátó központja is, ahol az első hullámban több hónapig egyedüli orvosként dolgoztam éjjel-nappal, mert a kollégáim közül sokan féltek a fertőzöttek közelébe menni.

Elfogadás és tisztelet

– Amikor Nepálba költöztünk, elég hamar megérkezett az első gyermekünk. Öt hónapos volt a kisfiam,­ amikor felmerült bennem, hogy visszamennék dolgozni, így a férjem szülei úgy döntöttek, ideköltöznek hozzánk, hogy segítsenek. Valamennyire hoztam magammal a magyar mentalitást, miszerint az anyóssal-apóssal való viszony nem mindig egyszerű. A fordulópont az volt, amikor elkezdtem más szemmel nézni a helyzetet, nem azt figyeltem, mit csinálnak másként, vagy esetleg nem jól, hanem azt, mennyire hálás vagyok nekik, hogy segítenek a gyerekek körül. Három kisgyerekkel, másfél év korkülönbséggel, a jelenlétük hatalmas segítség volt. – emlékszik vissza Klára. – Adódtak kulturális különbségek is, Magyarországon például mindenki attól fél, hogy megfázik a gyerek, ha nincs rajta zokni. Nepálban ez nem gond, viszont a sapka kötelező, ha valaki meglát egy kisbabát sapka nélkül, szinte kirázza a hideg. A babákat itt hetente egyszer, legfeljebb kétszer fürdetik, viszont naponta alaposan megmasszírozzák őket olajjal, lehetőleg reggeli napsütésben. Ez orvosi szempontból is hasznos: a bőrön keresztül kapják a D-vitamint, ami erősíti a csontokat. Végül ezekből a különbségekből az lett, hogy nyáron mindennap megfürdettem a gyerekeket, télen inkább masszíroztam őket. Ötvöztük a két kultúrát, és úgy érzem, anyósom is, én is jól viseltük, hogy nem minden úgy történt, ahogy megszoktuk, a kölcsönös elfogadás természetessé vált. Ez a fajta elfogadás és tisztelet mindenre kiterjed, a családban maximálisan tiszteljük egymás vallási hovatartozását és hitét – mondja Klára. – Én keresztény vagyok, Az Utolsó Napi Szentek Jézus Krisztus Egyházához tartozom. A férjem és a családja hinduk, a gyerekeink pedig mindkettőnk hitét követik, aminek köszönhetően sokkal nyitottabbak és elfogadóbbak. A hindu vallást az emberek elsősorban szertartásokon keresztül élik meg, amelyeknek nemcsak hatalmas jelentősége, de gyógyító hatása is van. Az ünnepek alkalmával Nepálban például piros port, úgynevezett tikát nyomnak az emberek homlokára, ami áldást jelent. Ezt visszautasítani nagy tiszteletlenség lenne. Ezt én is elfogadom, ez nem csökkenti az én hitemet, sőt, ezzel is kifejezem a tiszteletemet feléjük. Hiszem, hogy végeredményben ugyanabban az Istenben hiszünk, és az egyetemes értékek – szeretet, becsületesség, tisztelet, jóság – minden vallásban fontosak, csak más-más kultúrában nőttünk fel. A vallási sokszínűségek ellenére Nepál azon kevés országok egyike, ahol soha nem tört ki jelentősebb vallási alapú konfliktus vagy háború. Itt valódi vallási elfogadás van, ami abban is megnyilvánul, hogy minden nagy vallás ünnepei hivatalos nemzeti ünnepnapok. Legyen szó a két hétig tartó hindu Dasainról, Buddha születésnapjáról, a muszlimok Eid ünnepéről vagy a karácsonyról, mindegyiknek kijár a tisztelet.