Kedves Dorka, nagyon sokat jár a fejemben egy probléma, amit rokonnal vagy ismerőssel kizárt, hogy megvitassak. Negyvenegy éves vagyok, két gyerek anyja. Férjem, mondhatom, kizárólag a pénzt hozza a házhoz, sokat nem segít a gyerekekkel, részben önhibáján kívül, mert a munkahelye miatt nagyon sokat utazik. Mára úgy gondolom, nehezebb, amikor itthon van. Folyton veszekszünk, és én már csak azt látom, hogy a gondot hozza, nélküle elég jól eléldegélünk. Mindennap az eszemben van, hogy nem lenne-e jobb elválni, nem lenne-e könnyebb nélküle. Ön mit tanácsol?

Nem gondolom, hogy bárki is hivatott lenne rá, hogy egy ekkora horderejű, több ember életét gyökeresen érintő kérdésben, felületes információk birtokában tanácsokat osztogasson. Viszont a nem válaszolás sem lehet opció számomra, hiszen egy lelkileg megpróbáló helyzetben lévő embertársunkat egyedül hagyni a nehézségeivel szerintem ugyanúgy cserben hagyásnak minősülne, mint ha elsétálnánk egy földön fekvő ember mellett.

Mivel a személyes történetekből ki lehet nyerni általánosan használható eszközöket, hadd induljak ki a saját tapasztalatomból. Hosszú, marcangoló hónapok előzték meg a döntésemet anno, amikor három gyerekkel elváltam. Ahogy szerintem mindenki, én is a legjobbat akartam, és a legjobb döntést is hoztam, amire akkor képes voltam. Az egyetlen dolog, amit a mai fejemmel biztosan máshogy csinálnék, hogy megpróbálnék kevésbé egyedül maradni a döntési folyamatban.

Hogy mi is gátolt engem ebben? Ami szokott mást is: például a szégyen. Akkoriban azt gondoltam, hogy ha valakinek kapcsolati nehéz­ségei vannak, és főleg, ha el is válik, az egy szégyenletes kudarc. Így egyedül maradtam a dilemmámmal. Nem volt elég tudásom, élettapasztalatom ahhoz, hogy észrevegyem és fölvállaljam, hogy komoly gondjaim vannak, és szükségem lenne segítségre, például támogató fülekre.

A környezetem sem vette észre a gondjaimat, ami róluk is elárul valamit, de mutatja rólam is, hogy elég jó voltam a maszkolásban, tehát a mély érzéseim elrejtésében mások és magam előtt is – és ezzel sem vagyok egyedül a világon. A saját példámból okulva igyekszem jobban odafigyelni a barátaimra, rokonaimra, támogató kérdésekkel segíteni, föltárni akár számukra is, hogy is vannak, mi történik bennük.