Régen nem volt annyi válás. Főleg azért, mert nem lehetett elválni. Az volt a jó. Régen tisztelték a gyerekek a tanárokat és a szüleiket. Ebben annak is volt némi szerepe, hogy ha rosszalkodtak, kijárt nekik egy-két „csárdás nagy pofon”. És milyen jó volt három generációnak együtt lakni! Most bezzeg szétesnek a családok: nem tud segíteni a nagyi, mert messze van. Engem is vertek, mégis ember lettem. Nem voltál katona? Pedig ott nevelik a férfiakat! Aki nem volt katona, az nem is ember. A mai nők csak nyavalyognak, pszichológushoz járnak, ahelyett, hogy dolgoznának otthon is rendesen! Régen bezzeg nem játszották a mártírt. Mit választanál? A mai nagy kenyérválasztékot, vagy legyen egyféle, de az finom?
Ilyen és ehhez hasonló véleményeket oszt meg a baby boomer (az 1946 és 1964 között született) generáció a Facebookon. A fiatalabbak pedig néhány helyen ezeket külön gyűjtik, és szörnyülködnek rajtuk. Egy darabig szórakoztató ezeket olvasni, de egy idő után be lehet sokallni: generációk feszülnek egymásnak, és a legtöbben csak elbeszélnek a másik mellett, miközben szóban megy az adok-kapok. „Az elmúlás pírja a nosztalgia varázsával ragyog be mindent: a guillotine-t is” – írta a híres cseh író, Milan Kundera A lét elviselhetetlen könnyűsége című regényében, és ezzel nagyszerűen összefoglalta a nosztalgia természetét.
Bezzeg a mi időnkben!
– Sokan foglalkoznak azzal, hogy miért hajlamosak az emberek azt gondolni: régen minden jobb volt – mondja Bereczki Enikő generációkutató. – Ennek egyik oka az emlékezet sajátos működésében rejlik. Ahogy telik az idő, a fiatalkori – sőt gyermekkori – emlékek megkopnak. Ezeket az emlékképeket akaratlanul is kiegészítjük a felnőttkori tapasztalatainkkal. Rávetítjük jelenlegi, érettebb énünket a korábbi énünkre, így torz képet kapunk a múltról. Ennek hatására tűnhet úgy, mintha „a mi időnkben” minden jobb lett volna – akkori önmagunkat is érettebbnek, rátermettebbnek, a mai fiatalokat pedig gyengébbnek, felkészületlenebbnek látjuk.
Ez a jelenség egyáltalán nem új. Már az ókori görögök és rómaiak is panaszkodtak a fiatal generációkra. Hésziodosz is írt erről, ahogy Szókratésznak is tulajdonítanak ilyen gondolatokat – bár nem tudni biztosan, tőle származnak-e. Sőt, már babiloni agyagtáblákon is találni olyan feljegyzéseket, amelyek akár mai Facebook-posztként is megállnák a helyüket. A társadalomtudomány ezt a jelenséget „rosy retrospection”-nek, azaz rózsaszín visszatekintésnek nevezi: a negatív élmények idővel elhalványulnak, a pozitívak felerősödnek. A valóság ezzel szemben az, hogy például a fiatalok nem rosszabbak vagy butábbak, mint korábban. Az intelligenciahányados – még ha lassan is – általánosan növekszik, ezt az úgynevezett Flynn-hatás magyarázza: a 20. században világszerte javultak az IQ-tesztek eredményei a jobb oktatásnak, életkörülményeknek és a gondolkodást serkentő környezetnek köszönhetően. Az utóbbi évtizedekben azonban ez a növekedés néhány országban megtorpanni látszik.
Egy másik pszichológiai hatás, amely hozzájárul a múlt idealizálásához, hogy az emberek természetüknél fogva ragaszkodnak a megszokotthoz, és bizalmatlanok az új dolgokkal szemben. Ha egy új generáció új értékeket és normákat hoz, az idősebbekben ez bizonytalanságérzetet kelt. Ez pedig tovább erősíti a vágyat a „régi jó idők” iránt.
– Mivel minden generáció más-más történelmi és társadalmi környezetben nő fel, teljesen természetes, hogy különböző élmények formálják őket. A „régen minden jobb volt” érzés is gyakran abból fakad, hogy az idősebb generációk azt az időszakot idézik vissza, amikor a saját korosztályuk volt a társadalom meghatározó ereje. Amikor a világ az ő értékrendjükhöz igazodott. Ha ez megváltozik, az ellenállást szülhet.
De miért tűnik úgy, hogy ez a feszültség mostanában még erősebb? Régen is mondogatták, hogy „bezzeg a mi időnkben”, az ember meg legyintett rá. Most meg, ha fölmegyünk a Facebookra, azt látjuk, hogy már-már vérre megy a harc ebben a témában.
– Valóban, a feszültség az utóbbi években érezhetően nőtt – erősíti meg a generációkutató. – A Covid-járvány alatt ez különösen kiéleződött. A történelem során gyakori, hogy krízishelyzetekben elindul a bűnbakképzés: az emberek nem vállalják a felelősséget, inkább keresnek valakit, akit hibáztathatnak. A járvány alatt a fiatalabbak a boomereket okolták például azért, hogy nem tartják be az idősekre vonatkozó vásárlási idősávokat. Az idősebbek pedig a fiatalokat, amiért a járvány kitörésekor még utazgattak, buliztak.
Műbeton pingpongasztal
Van, ahol elsimul a generációs csatározás, és nyugodt visszaemlékezéssé válik a nosztalgia. – Ez a múzeum olyan, mint egy háromgenerációs találkozóhely – mondja Putz Attila, a Budapesti Retro Élményközpont házigazdája. – Amikor csoportot vezetek, nem a „régen minden jobb volt” típusú nosztalgia működik, hanem a látogatók valóban felidézik azokat az időket, amikor bizonyos dolgok talán tényleg jobban, de mindenképp máshogy működtek. Például megmutatok egy régi, műbetonból öntött pingpongasztalról készült fotót, ezek ott voltak minden lakótelepen. Nem is annyira pingpongozni álltak oda az emberek, inkább leültek, beszélgettek. Ez egyfajta spontán közösségi tér volt. Nem féltettek agyon: kulcs lógott a gyerek nyakában, és a közvilágítás volt az időmérő – ha felkapcsolták a lámpákat a lakótelepen, tudtuk: ideje hazamenni. Mára a világ olyan elképesztő tempóban gyorsult fel, hogy a pingpongasztalok körül már csak elvétve verődnek össze jó kis bandák.
Attila szerint régen be lehetett ülni egy presszóba: nem volt luxus, és világmegváltó esemény sem. Játszótér,
munkahely, utcakép – az emberi kapcsolódások kopnak ki az életünkből. Hétfőnként nem volt tévéadás, ezért muszáj volt valami mást csinálni. Például beszélgetni, diafilmezni vagy zenét hallgatni. Nem véletlen, hogy most nosztalgiából reneszánszuk van a társasjátékoknak – a régieket sorra adják ki újra. De az akkori élmény már nem jön vissza – és ez rendben is van. A világ megy tovább. Mégis, az biztos, hogy emberibb, közösségibb volt az élet. Barátkozósabb. De hogy ne ragadjunk bele a „régen minden jobb volt”-ba, Attilának nem csak szép élményei vannak.
– Emlékszem, amikor a napközis tanárnő egyszer megunta, hogy sokat beszélek – meséli. – Fogott egy nagy ragasztószalagot, beragasztotta a számat, beállított a tanteremben lévő kézmosó fülkébe, és rám csukta az ajtót. Ma már nevetve mesélek róla, de akkor, gyerekként, nagyon meg voltam szeppenve. És biztos, hogy nyomot hagyott bennem a dolog: később nehezebben ismerkedtem, zárkózottabb lettem. Volt osztálytársam, akinek ugyanez a tanárnő úgy megtépte a haját, hogy csomókban hullott ki. A katonaságról is ezt mondják: „jó volt, keményített”, meg „megtanított az életre”. Én egy évig voltam katona. Semmit nem adott az életemhez. Elvett egy évet, és nem sírom vissza.
Atyai pofonok
– Nem válik hasznára az embernek, amikor a testi fenyítésről szóló vitákban csak legyintenek, hogy „engem is vertek, mégis ember lett belőlem” – mondja Stich Gergely pszichológus. – A testi fenyítés egykor a társadalmi fegyelem tágabb keretének részeként teljesen elfogadott volt, ezért lehet az, hogy idősebbek úgy tekinthetnek rá, mint ami fenntartotta a társadalmi rendet. Ez az érvelés több szempontból is helytelen. Már az 1960-as évektől születtek olyan kutatások, amelyek bizonyítják, hogy az „atyai pofon” jóval többet árt, mint amennyit használ. Hiszen a nevelés célja, hogy egy gyerek megtanuljon felelősséget vállalni, de ha megfélemlítéssel akarjuk ezt elérni, azzal nagy károkat okozunk.
– Ha olyasvalakitől, aki romantizálja a testi fenyítést, terápián megkérdeznénk, milyen érzéssel töltötték el azok a gyerekkori pofonok, az ütlegelés, nem valószínű, hogy azt mondaná, jó volt így felnőni. Valószínűleg hárítana, azt válaszolná, hogy „biztos megérdemeltem, nem is volt olyan rossz, ennek lett az eredménye, hogy becsületes ember lettem”. Ez azonban torzítás. Az agresszió ugyanis minden téren káros: egyrészt sérül a kapcsolat a szülővel, és az is sérül lelkileg, akit bántanak. Régen is éppoly fájdalmas volt a pofon, a verés, csak azokban az időkben arra nem volt kapacitás, hogy ezzel bárki is foglalkozzon – magyarázza a pszichológus. – A gyerekek magukra maradtak, magukban próbálták mindezt feloldani. Egy gyerek is dühös lesz, ha bántják, benne is bekapcsol az önvédelem, de nem szállhat szembe a szülővel. Ilyenkor a harag elkezd befelé irányulni, vagyis a kisgyerek magára haragszik az agresszor helyett. Úgy érzi, megérdemelte. Hogy vele van baj, hogy nem is szerethető. Az a gyerek, akit fenyítenek, sokkal kritikusabb lesz magával szemben, és jó eséllyel felnőtt korában is ugyanolyan agresszív, elnyomó, fegyelmező attitűddel áll majd saját magához, mint ahogy hozzá álltak egykor. Rengeteg ember él ilyen érzésekkel és szégyenérzettel a szívében, és ez általában annak az eredménye, hogy valamikor, valamilyen módon bántották – véli a szakember.
Oldani a feszültséget
Hogyan lehet a generációs feszültségekből hátrébb lépni? Fontos a motiváció: hogy egyáltalán meg akarjuk érteni a másikat. Gordon Allport Az előítélet című könyve az 1950-es évek végén született, és az egyik legfontosabb felismerése, hogy a személyes találkozások, kapcsolatok képesek lebontani az előítéleteket. Nem elég információt adni – kapcsolódni kell. Allport másik nagy felismerése az önismeret fontossága. Hangsúlyozza, hogy az előítéletek kezeléséhez nem elég másokat megismerni – magunkkal is tisztában kell lennünk. Sokan beszélnek a kapcsolódás fontosságáról, de kevesen emelik ki, hogy az elfogadáshoz először önkritikus tudatosságra van szükség. Az önismeret fejlettsége megmutatkozik abban is, mennyire vagyunk nyitottak más korosztályok, más gondolkodásmódok iránt.
– Szerintem – éppen az önismeret miatt – természetesebb lenne, ha az idősebbek tennék meg az első lépést – javasolja a generációkutató. – Több tapasztalattal rendelkeznek, és ideális esetben az önreflexiót is régóta gyakorolják. A cél nem az, hogy mindig az idősebb generációk engedjenek, hanem hogy felismerjék, nagyobb élettapasztalatuk révén olyan tudás birtokában vannak, amely elősegítheti a generációk közötti különbségek áthidalását. Az ő szerepük nemcsak abban rejlik, hogy megosszák tudásukat, hanem hogy példát mutassanak a fiatalabbaknak abban, hogyan lehet hatékonyan együttműködni és megérteni egymást. Az olyan személyes készségek, mint a szemtől szembeni kommunikáció, emberismeret és konfliktuskezelés, amelyek nem pótolhatók digitális eszközökkel, értékesek. És ezek az értékek azok, amelyeket a baby boomer generáció továbbadhat a következő nemzedékeknek.
