Lilla, utoljára a Benczúr Házban találkoztunk, ahol éveken át művészeti esteket vezettél. Meglepetésemre akkor klasszikusokat énekeltél.
Kevesen tudják, de kezdetben klasszikus zenét tanultam. Minden tanárom, Dévai Nagy Kamillától kezdve a zseniális Sík Olgáig a klasszikus éneklés felé terelt. De legbelül éreztem, hogy ennél színesebb, szabadabb egyéniség vagyok, más műfaj illene hozzám. Olyan, ahol meg tudom mutatni a színeimet, ahol szabadon szárnyalhatok. Hozzá kell tennem, akkoriban a klasszikus zene szabályai még sokkal merevebbek voltak, mint manapság. Azóta a műfajok át-átcsúszhatnak egymásba, ez a crossover, és ezzel sok zenész szívesen is él. A nyolcvanas években azonban ennek még nyoma sem volt. A tanáraim, mentoraim elnézően mosolyogtak, ha beállítottam a gitárommal, és előadtam nekik egy általam megzenésített verset vagy egy klaszikus mű átiratát. Olga azt szerette volna, ha a Zeneakadémiára jelentkezem. Majdnem el is kezdtem, Hamburgban, de a bátyám az utolsó pillanatban hazahívott. Elvégeztem a tanítóképző főiskolát, így ma hál’ istennek taníthatom az éneklést. Ezek voltak az útkeresés évei. Ráébredtem, mi érdekel: társakkal zenélni egy olyan műfajban, amelyben egyedülállót, csak rám jellemzőt alkothatok.
Ez lett a progresszív popzene. 1985-ben csatlakoztál a Solaris zenekarhoz, majd Napoleon Boulevard néven újjáalakultatok.Dalaitok tükrözték a korszellemet, a szabadságvágyat, a reményt.
Így volt. Gondolj csak a Kérlek, ne félj című dalunkra, amellyel 1986 nyarán megnyertük az Interpop Fesztivál nagydíját. „Ugye eljönnek ma a repülők? / Ugye szépek lesznek, mint azelőtt? / Ugye lesz majd füst, ami betakar? / Ugye nem játszik, aki nem akar?” Soha nem gondoltam volna, hogy ezek a számok negyven év elmúltával is ugyanolyan érvényesek lesznek. Csak akkor még áthatotta őket valami derű.
A Júlia nem akar a földön járni című dalból az is kiderült, hogy született idealista vagy. Kitől örökölted az optimizmusodat?
Apukámtól. Fantasztikus ember volt. A siófoki, pontosabban a balatonújhelyi állami gazdaság főmérnökeként dolgozott, tőle örököltük a bátyámmal az újítóvágyat, a jókedvet, az optimizmust. Ugyanakkor a gyakorlatiasságot is. Ha apukám megéri a rendszerváltást, remek menedzser vált volna belőle. Tudod, otthon, a Sió partján nekünk mintakertünk volt. Mosolyogva, könnyedén jött minden a legújabb rózsától a friss őszibarackig. Így nőttem fel, ebben a segítőkész, kreatív, boldog közegben… Az idealizmus adott újra és újra bátorságot, erőt ahhoz, hogy a magam útját járjam. Hogy merjek önmagam lenni.
És a gyönyörű mezzoszopránodat kinek köszönheted?
Édesanyámnak, aki szintén énekelt, például a Csárdáskirálynő főszerepét Iregszemcsén, a művelődési házban. De a szüleim mindketten szívesen muzsikáltak. A siófoki házunkban egyfolytában jöttek-mentek a vendégek, apukám hol egy citerával, hol egy gitárral tért haza, máskor meg egy Sanyo magnót hozott. Az az izgalmas élet tele zenével, művészetekkel, mellette a sok szeretet, a tartás egy életre megadta az alapokat.
A gyerekkori idillt végül édesapád halálos autóbalesete törte meg. Egy esztendő múlva édesanyád is meghalt. Tizenegy éves voltál. Ki, mi segített túlélni a tragédiát?
A mesékbe és az álomvilágomba menekültem, és az angyalok voltak a kapaszkodóim. Máig itt vannak velem. Számomra az volt a csillagokban megírva, hogy a zenében találjam meg az utam, és hálás vagyok érte, amiért kiénekelhettem a fájdalmamat. Egy ilyen óriási traumát soha nem lehet feldolgozni. Máig eszembe jut az utolsó esténk apámmal, ahogy kettesben bámuljuk a csillagokat és álmodozunk… A legutóbbi időkig nem beszéltem erről senkinek. De most, hogy a pályám vége felé közeledem, ráébredtem, hogy megoszthatnék valamit magamról az emberekkel, úgy talán jobban értik a zenémet. Persze nehéz… (Könnybe lábad a szeme.)
A bátyád csak három évvel idősebb nálad. Ki nevelt fel titeket?
Drága nagymamám. Neki és a bátyámnak – aki csodálatos ember – köszönhetem, hogy átvészeltem azt az időszakot. Aztán a nagyi is elment négy év múlva. Addigra szerencsére a testvérem betöltötte a tizenkilencedik évét, és a gyámom lehetett. De segítettek a barátnőim, a tanáraim is. Az egész iskola végtelen szeretettel vett körül, hagyták, hogy bevigyem a gitáromat, énekelgessek, soha nem szegték szárnyamat. Hálás vagyok érte. Legutóbb megható koncertem volt abban az iregszemcsei katolikus templomban, ahol a szüleim házasságot kötöttek, és bizony elcsuklott a hangom, úgy megrohantak az emlékek.
Mihez kezdtél a Napoleon Boulevard feloszlása után?
