Az első férfikönnycsepp
Tizennyolc éves voltam, amikor meghalt a nagymamám. Akkor tudtam életemben először felnőtt emberként úgy sírni, ahogyan azelőtt soha. Ez a fajta érzelmi átfordulás a későbbi életpálya-tapasztalatomban is szerepet játszik, mert a férfi színésznek mindig nagy félelme a sírás. Annyira meghatározó volt, amikor felnőtt emberként először mertem vállalni az érzéseimet, hogy ez lett az a pillanat, amire színházban vagy filmben visszagondolok, ha sírnom kell. Mind a művészi érdeklődésemet, mind a humán beállítottságomat ennek a nagymamámnak köszönhetem. Amióta beszélni tudtam, verseket tanított nekem. Tőle tanultam a Falu végén kurta kocsmát, a Mamát, a Párisban járt az Őszt… Emlékszem, erre meg is jegyezte, hogy talán egy kicsit korai volt nekem hatévesen. De annyira imádta Ady Endrét, hogy nagyon szerette volna, ha tudom ezt a verset. Később a felvételire is ezt vittem.
Az esélytelenek nyugalma
Tizenöt és fél évesen Bakonycsernyén rájöttem, hogy már semmi közöm a sporthoz, a labdarúgáshoz, és hogy a mellettem álló nagy, szőrös lábú, félig felnőtt ember annyira nem hagy játéklehetőséget nekem, hogy egyértelművé vált, nincs több ambícióm a sport területén. Biztos lettem benne, hogy abbahagyom a focit, és a saját utamat fogom járni, mert a sport inkább apám élete volt.
Álló ováció New Yorkban
Örökre beíródott a lelkembe, amikor New Yorkban állva tapsoltak a Katona József Színháznak, és szétverték a házat Csehov Ivanovja után. Itt jöttem rá, hogy a minőség internacionális, nem vagyunk elmaradva itt, Kelet-Közép-Európában, és olyan dolgot vittünk véghez, ami a tengerentúli kultúra fellegvárában is megállja a helyét. Mellettem tanárom és mesterem, Máté Gábor állt. Neki köszönhetem, hogy színész lettem, tőle kaptam pályám első részében azokat a lehetőségeket, amelyekkel jól tudtam élni. Szakmai apám, akivel életünk egyik legnagyobb sikerét közösen éltük meg. Emlékszem, annyira zavarba jöttem, hogy meg is kérdeztem tőle: „Ugye ez most egy nagyon nagy pillanat?” És ő azt felelte: „Igen, ez az!”
Három lány születése
Katartikus pillanat az életemben az első gyermekem születése. A világra jövetel szentségének, szépségének és elképesztő erőn felüliségének megtapasztalása. A felismerés, hogy egy nő milyen mágikus erővel bír, és hogy mi, férfiak, sose kerülhetünk ehhez a szentséghez és fájdalomhoz közel. Ez az élmény a nőkről alkotott véleményemet is teljesen megváltoztatta.
Az is csodálatos volt, amikor az ikreink születtek. Prágában forgattam, ők pedig hamarabb érkeztek, mégis én lehettem az első, aki megérinthette őket az inkubátorban. Erről az jut eszembe, hogy vannak olyan gyerekek, akik ezt az érintést sosem kapják meg a szüleiktől. Szeretném, ha minél többen azt gondolnák, az árva gyerekek szívét kell a leginkább őrizni, nekik van a legtöbb ledolgozandó hátrányuk, és minden pénzt megér, hogy az ilyen kisgyerekek lelkét megmentsük. Szeretném, ha az erő, amelynek most a része vagyok, tudna változást hozni ebben is Magyarországon.
A legjobb esküvő
Talán sosem volt részem olyan eufóriában, mint abban az öt órában, amíg az esküvőnk tartott. Az esküvő sokszor rengeteg problémával jár, a miénk azonban olyan szeretetkiáradás volt, amit mindenkinek csak kívánni tudok. Én mindenkinek azt tanácsolnám, hogy csak olyan embereket hívjon meg erre az alkalomra, akiket szeret, és ne olyanokat, akiket illik. Így tökéletes lehet az a nap.
Fotós: Schiller Kata, Instagram/Nagy Ervin, Fotocentral/Sajtóklub RTL Klub
