Nyújtsa fel a kezét, akinek azonnal eszébe jut egy női szerző a reformkor irodalmából! Kíváncsi vagyok, hány kéz lendülne a magasba, ha a magyarórákon elhangzana ez a kérdés. Régi álmom, hogy minél több legyen, mert hiszem, hogy így sokkal színesebb és vonzóbb kép élne mindenkiben erről a korszakról. Kislányként azokhoz a könyvekhez tudtam legerősebben kapcsolódni, amelyeknek női főszereplője vagy női szerzője volt. Éppen ezért az egész 19. századot Szendrey Júlia alakján keresztül szerettem meg. Arra azonban csak felnőtt kutatóként ébredtem rá, milyen kihívásokkal járt női alkotónak lenni ebben a korszakban. A következő könyvrészlet abból ad ízelítőt, hogy mit gondolt Petőfi, amikor kiderült: nemcsak ő, hanem menyasszonya is forgatja a tollat.
A korszellem változik
A huszonkét éves Jókai Mór főszerkesztői beköszöntője 1847. július 4-én jelent meg az Életképekben Észaristocratia címmel. Nagyszabású víziója tökéletes összhangban volt azzal a világképpel, amely barátja szerelmi szabadságharcának sikerét is eredményezte: azt hirdette, hogy a „korszellem fordul és változik”, „az arany istenségének ideje lejár”, és a régi rend helyett eljön a „szellemszabadság” és az „észaristocratia” korszaka, amikor az egyén sorsát már nem a születése, hanem a saját cselekvőképessége és szellemi teljesítménye határozza meg. Az ambiciózus ifjú főszerkesztő új rovatot is indított Hölgysalon címmel, amelynek legelső darabjában bejelentette – név nélkül, de egyértelműen – Petőfi közelgő esküvőjét és azt, hogy az olvasók ezentúl nemcsak tőle, hanem leendő menyasszonyától is várhatnak újabb írásokat: „Legmélyebb titoktartás feltétele mellett megsúgjuk nagysáinknak, hogy kedvencz költőjök, a’ – – (nem mondjuk ki nevét, meglátjuk: rá ismernek-e?), kinek müveit a’ kunyhók és paloták lakói ismerik, kit a’ nemzet tenyerén hord, ki az ifju nemzedék fején a’ rózsakoszorú, a’ költészet egén csattogányszavú sólyom, müveiben ezerszinü kedély, de lelkében örökké egyszinű jellem, kinek szavaiban kezdi észre venni a’ külföld: hogy mi is élünk, mi pedig azt: hogy még élni fogunk… Tehát azoknak, a’ kik kitalálták nevét, megsugjuk: hogy költő barátunk – fogva van, kemény rabságban, nehéz lánczokra téve, Szathmár vármegyében. Fogva egy szép lelkü gyönyörű kis leány szerelmes szivében. Illy állapotban az ember mit tehessen okosabbat: mint hogy börtönét magával vigye. Igy tesz ő is. Jövő hónapban esküszik meg szép arájával. […] Megsúgjuk, de csak négy szem között, miszerint költő barátunk sziv-választottja azon költői eszmemagasságnál fogva, – mellynek nyilatkozatát honnét lestük el, honnét nem? mélységes titok, – párosultan olly gyöngéd érzelemfönséggel, minőnek csak nőkebelben lehet kifejleni és szépirodalmunk világos ismeretével, – jogot érzünk azon reményre, miszerint rövid év alatt költő barátunk hölgyének nevében olly csillagát fogjuk látni a’ szépirodalomnak, melly még az övére is fényt vetend.”
Az Életképek olvasói számára májusban sem maradt titok Petőfi erdődi útja, ugyanis megérkezése után Lauka Gusztáv azon nyomban nyílt levelet intézett Jókai Mórhoz, amelyben helyi tudósítóként számolt be arról, hogy a neves költő nála száll meg, hosszabb ideig ott időzik, és apróbb kirándulásokat tesznek „az igéző és kies fekvésű” vidéken. Jókai júliusi közleménye azonban egyrészt megsérthette barátja hiúságát, másrészt két olyan intim titkot árult el meggondolatlanul az olvasóknak (a költő esküvőjének és a menyasszony tollforgatásának tényét), amelyet nem egyeztetett az érintettekkel, ezért maga Petőfi is meghökkent és dühbe gurult. A túlbuzgó főszerkesztő nem győzött bocsánatot kérni indiszkréciójáért augusztus 18-ai levelében: „Azt még csak elszíveltem: hogy Júlia miatt összeattáztál, arra rászolgáltam”; „Júliádat szivemből idvezlem, a te kedvedért hiszem hogy nekem is megbocsátand, s ha nem teszi, egyedül te léssz az oka.” A költő felháborodását nem egyszerűen a magánélet védelme okozhatta, bár eszébe juthatott az a malőr az udvarlás kezdeti szakaszából, amikor azért járt pórul, mert dicsekedett Szendrey Júlia hozzá írott szerelmi vallomásával. Jókai leveléből azonban inkább az látszik, hogy Petőfi kifejezetten a nyilvánosság elé lépéstől féltette menyasszonyát: „Egyébiránt a miért legjobban resteled tán a dolgot, arra ne legyen neked gondod, ha akadna ollyan semmirekellő gyöngédtelen fickó, ki nődet akarmi néven nevezendő kiméletlenséggel merné illetni vagy csak rá célozni is a legtávolabbról, az bánná csak meg híresen: hogy nem a jövő században született ez árnyékvilágra.” Ekkor még nem sejthették, hogy alig négy hónappal később a folyóirat Hölgysalon rovatának legnagyobb sikere éppen Petőfiné naplója lesz, amelyet a mézeshetek idején maga a szerelmes férj küld el a főszerkesztő Jókai számára, aki előszót ír hozzá, és – mai szóval élve – kiforrott marketingstratégiát épít köré.
A szerénységnek rózsalevelén
Petőfi Válasz kedvesem levelére című verse alapján úgy tűnik, hogy már a jegyesség idején is érzékelte a menyasszonyában rejlő tehetséget, de mélyen ott munkált benne az a korabeli elképzelés, amely a nyilvánosságot férfiak csatatereként fogta fel. A költeményből azonban éppen az nem derül ki, hogy mit írt neki a lány abban a bizonyos levélben, amely erre a válaszra sarkallta őt. Petőfi más szerelmes verseihez hasonlóan itt sem hagyja szóhoz jutni kedvesét, sőt ezúttal hangsúlyozottan ő akarja megteremteni identitását: „Oh lyány, ki vagy te? nem tudod magad sem; / Hadd mondjam én meg, hogy ki és mi vagy.” Így amikor a kérdés komolyan felmerült a szerelmespár között, akkor első reakciójával mindenáron védeni, azaz visszatartani akarta Szendrey Júliát. A vers központi eleme az önbizalom jelentősége, amellyel rendelkeznie kell annak a „harcosnak”, aki a nyilvánosság elé lép:
„Oh mert bölcsődbe téged is, szerelmem,
A múzsa tett, a múzsa ringatott.
De te erőd nem ismered, s ki bizzék
A harczosban, ha maga sem bizik?
Jobb, jobb, maradj el a csaták teréről,
Hol ugy is a sors többnyire azért
Ád csak babért, hogy meggyilkoltatott
Boldogságunknak szemfedője legyen.
Maradj, maradj el a csaták teréről;
Nem lészsz kevésbbé kedves én előttem
Árnyas magányidnak homályiban,
Mint lennél kinn bár bámultatva, a
Nyilvánosság napfényes ormain;
Sőt kedvesebbé teszen a tudat,
Hogy a ki mély, s nagy tenger lehetnél,
Csak mint kicsiny kis harmatcsep ragyogsz
A szerénységnek rózsalevelén.”
A befejezés egészen abszurdnak hat, hiszen Petőfi költői életművében talán ez az egyetlen olyan szöveghely, amely a szerénységnek tulajdonít értéket. A szokatlan megoldás a lány leendő publikációit lebegtető Jókai-közlemény miatt aggódó költő gesztusaként értelmezhető, aki nem akart támadási felületet hagyni az esetleges bírálóknak, és augusztus 7-én publikálta is a verset. A szerénység emlegetése ugyanakkor nyilván szoros összefüggésben állt a korabeli nőideállal. Szendrey Júlia később önálló költőként, A nő szerény virág legyen kezdetű verstöredékében alapjaiban kérdőjelezte meg ezt a nőképet. A jegyesség idején, a tizenkilencedik évében járó lányként még csak azt érezte biztosan, hogy szeretné megmutatni a világnak, mire képes, és ezáltal szerelmének is, hogy büszke lehet rá: „Csak most örülnék, ha dícsérne mindenki, mert én ismerem a kéjt, mit érzünk, ha azt halljuk dícsértetni kit lángolón szeretünk, s kinek viszonszerelmét bírjuk, s én e kéjt szeretném veled megismertetni. O ha tudnád mit érzek én, ha téged dícsérnek; mikor gondolhatom, hogy e férfi, kit magasztalnak, kihez mint egy felsőbb lényhez tekintenek, ki szavaival századok multán is fellelkesítheti nemzetét, e dicső szép lélek engem szeret, s boldogságát tőlem, egyedül tőlem várja!”
A boldogság minden szála
Szendrey Júlia 1847. június 12-én írta ezeket a sorokat, vagyis egy hónappal azelőtt, hogy megjelent volna az Életképekben Jókai híradása arról, hogy olvasói Petőfi leendő feleségének írásaira is számíthatnak. Bár Jókai felvetése következtében válhatott beszédtémává a jegyespár között ez a kérdés, a nyilvánosság elé lépés vágya csírájában ott rejtőzhetett benne már korábban is. A vágyakozó lány eközben szélsőséges elszigeteltségben töltötte mindennapjait, annak tudatában, hogy szűkebb és tágabb környezete egyaránt elítéli őt döntéséért, amellyel a szerelmet, nem a normakövető engedelmességet választotta. „Azt gondolod Júlia, mivel az emberek mind kárhoztatnak én is ezek közzé tartozok?” – írta neki 1847. július 25-én Térey Mária, akit a szülei szabályosan eltiltottak barátnőjétől. Még akkor sem engedték neki, hogy meglátogassa, amikor anyjával Nagykárolyból Nagybánya felé tartva közvetlenül az erdődi vár alatt haladtak el. A szülei jóindulata mellett legjobb barátnőjének közelségét és addigi védőhálóját egyaránt elvesztő Szendrey Júlia joggal érezhette úgy, ahogyan egyik júniusi naplóbejegyzésében fogalmazott: „…a boldogságnak minden szálát e szerelemhez kötöttem.”
Gyimesi Emese (a Szendrey Júlia és Petőfi Sándor szerelmi szabadságharca című könyv szerzője)
Fotó: MNM KK – PIM, Képzőművészeti Szakanyag, Zempléni Múzeum, MNM KK – OSZK, Kézirattár, Fond VII/190., Strebeli Roland, Wikipédia
