Nemrégiben egy taxisofőrrel beszélgettem a kedvelt úti célokról, amikor nekem szegezte a kérdést: hová utaznék el újra, ha tehetném? Gyorsan rávágtam, hogy Horvátországba bármikor. „Mindenkinek jár egy hét a horvát tengerparton” – tette hozzá, és ezzel nem is tudnék vitatkozni. Néhány éve negyvenfokos hőség tombolt a városban, amikor itt jártam, és egyórányi séta után a fejemre öntöttem az ásványvizet, annyira melegem volt a várfalon. A helyiek védelem céljából építették a közel két kilométer hosszú kőfalat a 13–17. században, innen pásztázták a tengert, és ha kellett, ágyúból lőttek az ellenségre.­ A fal vastagsága és magassága szinte végig változik, ahol sziklatömbök támasztják, ott keskenyebb, két-négy méter széles, de vannak részek, ahol eléri a hat-nyolc métert. Hatalmas, tiszteletet parancsoló a Minčeta-torony és a Lovrijenac-erőd, utóbbi egy harminchét méter magas sziklaszirtre épült. A várfal bejárásához jegyet kell váltanunk, az utat a Pile-kapunál vagy a kevésbé forgalmas Ploče-kapunál érdemes kezdeni. Kényelmes sportcipő szükséges, ha elfáradtunk, beülhetünk egy kávézóba a várban – ahogy egyébként a város számtalan pontján –, és erőt gyűjthetünk a további lépcsőzéshez, sétához. Fényképezni „kötelező”!

Város a sziklafalakon 

Dubrovnikba van repülőjárat, de a Neretva völgyén keresztül autóval is megközelíthetjük. A hosszú útért kárpótol a meseszerű táj a folyóval, mandarintermő ligetekkel. Útközben sólepárló telepeket látni. A középkorban a Raguzai Köztársaság rendelkezett a lepárlás értékes monopóliumával. Ha áthaladunk a Pelješaci hídon (három éve épült a két kilométer hosszú kábelhíd, amely könnyen elérhetővé teszi Dubrovnikot közúton), az út végén a tenger látványa tárul elénk a várossal. Dubrovnik a 7. században épült, és eredetileg Raguzának hívták a sziklazátony után, amelyen emelkedik. A házak kapuin, az épületeken sok helyütt láthatjuk Szent Balázst, a város védőszentjét, a korabeli festményeken óvó tekintettel tartja a kezében a város makettjét. Egy legenda szerint ő súgta meg egy közembernek, hogy a velenceiek fenyegetik őket, és ennek köszönhetően menekültek meg a helyiek a támadástól. Február 3-án, Szent Balázs napján minden évben ünnepséggel, körmenettel emlékeznek rá.

Filmjelenetek helyszíne

Dubrovniknak természetesen vannak modern részei, negyvenezer lakosának többsége itt él; kiválóan szervezett a tömegközlekedése. Az óvárost helyi busszal tudjuk megközelíteni, utána gyalog folytathatjuk utunkat. A Pile-kapun belépni olyan, mintha a középkorba érkeznénk. Ezt irigyelték meg a filmkészítők is. Aki ismeri a Trónok harca jeleneteit, az az óvárosban és a várfalakon, a kikötőben, a rektori palotában egyaránt felismerheti a helyszíneket; vezetett túrák is elérhetők a témában. Olyannyira tökéletes díszlet a város egy történelmi témájú filmhez, hogy nem is igazán kellett rajta változtatni – tudtam meg egy horvát filmestől, aki alapvetően azért felelt, hogy a forgatási területeket ideiglenesen le tudják zárni. Sok helyi statiszta dolgozott a forgatáson, amely három-négy hónapig tartott. A Trónok harcán kívül a Csillagok háborúja nyolcadik részének egy-egy jelenetét is itt vették fel, sőt, az egyik óvárosi ház árkádjai alatt forgatott Bujtor­ István,­ amikor Sándor Mátyás bőrébe bújt. Vakítóan­ ragyognak a mészkővel burkolt, macskaköves utcák; a házak és a lépcsők szintén terméskőből épültek. Számítani kell rá, hogy rengeteg a lépcső a városban – elképzelek egy hétköznapi bevásárlást –, részben ez adja a báját. Vannak olyan szűk sikátorok, hogy éppen csak elférünk. A teraszokra még télen is kitelepülnek az éttermek, kávézók. Egyik specialitásuk a rogač nevű likőr – muszáj megkóstolni –, ami a szentjánoskenyérfa terméséből készül, de a különböző pálinkák (rakija) dióból, birsalmából is finomak, „kibélelik” a gyomrot az előételekhez: a dalmát sonkához, sajtválogatáshoz, olívabogyóhoz, füstölt halhoz. A horvátok is jól készítik a tésztaételeket, a pizzát. De még milyen jól! Megtanulták az olaszoktól. Ha szeretjük a tenger gyümölcseit, a zöldségekkel sült polip vagy a grillezett durbincs, tintahal se maradjon le a tányérunkról.

Három hónap az építésre

Ha kellőképpen feltöltődtünk energiával az ebédnél, elindulhatunk a Lovrijenac (Szent Lőrinc) erőd bevételére (a városfalon kívül található a tengerparton), kétszáz lépcsőfokot kell megmásznunk, hogy elérjük a tetejét. Szédítő a látvány, az apró kiszögelléseknél, pihenőknél leülhetünk gyönyörködni a panorámában, fentről egyszerűen pazar a tenger és az óváros a mozaikszerű tetőkkel. Az erődítményt évszázadokon át építették, a 17. század végén érte el ma is látható formáját. Kapujára belülről aranybetűkkel ezt írták fel: „A szabadságodat a világ összes aranyáért sem adhatod el.” A dubrovnikiak­ megszívlelték a tanácsot; sokszor diplomáciai úton érték el, hogy szabadok legyenek, vagy megfizették az árát. Az eredeti erődöt három hónap alatt húzták fel, mert a velenceiek szemet vetettek a városra. A következő évszázadok dióhéjban: 1204-től 1358-ig a velenceiek fennhatósága alá tartoznak, utána a város a Magyar Királyság része lesz. A 15-16. században éli aranykorát. A mohácsi csata után érkeznek a törökök. 1667-ben egy földrengés miatt romba dől a város, utána barokk stílusban építik újjá. Az 1800-as évek elején a franciák időznek itt egy darabig, később az osztrákok vágya kijutni a tengerre, így a terület az Osztrák–Magyar Monarchiához tartozik az első világháború végéig. A legjelentősebb újkori megrázkódtatás a város életében, amikor 1991 nyarán kitör a délszláv háború, és december 6-án Dubrovnikot bombázzák. A világ tiltakozik. A várost újjáépítik. Azóta is minden évben megemlékeznek a helyiek a honvédőkről. Nyaranta évről évre megrendezik a dubrovniki színházi fesztivált, a Lovrijenac erőd rendszeresen helyet ad egy Hamlet-előadásnak, a legnagyobb sztárok fordultak meg itt, mint például Daniel Day Lewis, Derek ­Jacobi és Goran Višnjić.

Megmentett gyerekek

Amikor a főutcáról, a Stradunról letérünk a szűkebb utcákba, szinte megelevenedik előttünk a középkor, amikor hosszú, csuklyás köpenyben jöttek-mentek a szerzetesek, a nők hosszú pelerinben siettek a házukba. A legenda szerint egy női szerzetesrend, a klarisszák háza állt itt. Az apácák befogadták azokat a kicsiket, akiket az anyjuk nem tudott felnevelni, és ők gondoskodtak a betegek, árvák, öregek ápolásáról is. Dubrovnikban is nagy szégyen volt a középkorban, ha megesett egy lány.