Kalandos volt a múlt is, nem kicsit. Történet régről, negyven év előttről.
A család útra kél. Egy hét, két ütem, hárman. Sátorral, ide, csak Pesttől harminc kilométerre, bő fél óra. Béla, a família feje mint főcsővezető dönt, koordinál, szervez. Asszonya, Nórika szerint ugyan az sem ártana, ha a két szál atlétatrikóján és a három pár zokniján kívül más gönceit is előkészítené, de ezek apróságok ugyebár.
Beszerzés, konzervek. Jófajta meg jobbfajta, de leginkább az, amit lehet kapni. A közeli közparkban próbasátorverés, nagy műsor, nagy közönség, egy hang a tömegből: „Mi van, cirkusz érkezett?” Tanácsadás: „Kérem tisztelettel, az nem a színe, hanem a visszája, ha meg nem sértem.” Érdeklődés: „És itt is alusznak, tessék mondani? Látod, Lajos, mennyi eszük van, mi meg ott fent fulladozunk a panelben.” Balról egy baráti gesztus: „Egyszer majd megmutatom magának, elvtársam, milyen egy igazi sátor, nem, már hogy kéne állandóan tartani, fárasztó lenne, meg unalmas is, amíg a többiek fürödnek.”
Másnap hajnali kelés. Rádió, milyen idő lesz? Elinduljunk, ne induljunk? „Ezen nem tudunk kiigazodni, menjünk, Béla, szúnyogok itthon is vannak, ennél már az is jobb, ha rosszabb.”
Férjuralkodó harmadszor rámol ki a csomagtartóból, valahogy nem jön össze. Tini leánygyermek álló egy vihogás, tekintély, hová vesztél? Nóra, még mindig a lakásban, telefonon hosszasan búcsúzik az édes mamától, pedig a motor már jár, és Béla a plafonon, jó, hogy nincs kéznél egy vérnyomásmérő. Végre gurul a kocsi, mennek vagy három sarkot, egyszerre a szokásos asszonyi kétségek: „Jaj, az ajtót biztosan nyitva felejtettem, fordulj vissza, Béci, Ági, ne vihogj.” Némi vita, majd győz a pánik, index, manőver, alig az indulás után újra a ház előtt, Kedvesszomszéd repes az örömtől: „Mi van, kedves szomszéd, már meg is jöttek, mondja, mi újság a nagyvilágban?”
A lakásajtó persze teljességgel zárva, újabb rajt, nekirugaszkodnak másodjára is. A célban sátorhelykeresés, nagy műgonddal, sajnos, ahol jó lenne, ott már fölverték a sajátjukat mások. „Akár el se indultunk volna, mit csinálsz, Béla, nem látod, az összes ajtó arra van tájolva, miből gondolod, hogy mindenki más marha?”
Estére aztán áll a vár, tájolás megrögzötten egyéni. Az otthon felejtett dolgok vidám lajstromozása. „Nem megmondtam, hogy megmondtam?!” Hideg vacsora, kis túra a környéken: „Békén hagynál végre, Béla? Nincs az a kilátás, én oda föl nem mászom!”
