Nyitom a kertkaput, kezemben marad a bagoly. A bagoly egy tenyérbe illő, filcből készült kabala, évek óta megkülönbözteti kulcstartómat a mások kulcstartóitól. Igaz, sörnyitó sincs mindenkién, de az én sörnyitómnak, ami – annak ellenére, hogy nem szeretem a sört – a kulcstartóm másik fontos darabja, története van. 

De most nézem tenyeremen a baglyot. Nemcsak hogy leszakadt a kulcskarikáról, kopott is már, alul elvásott a posztó. Azért még szépen meg lehetne varrni. Ám amióta szemüveggel is nehezen találok a tűbe, csak hosszas unszolásra kezdek neki a varrásnak. De most napfényes reggel van, tartom a tűt, fogom a cérnát, és hopp, elsőre átfűztem a tű fokán. Egészen apró pelenkaöltésekkel kezdem reparálni a baglyomat. S ahogy böködöm egyik öltést a másik nyomába, a sörnyitó akadályoz, állan­dóan el kell tartanom, zavarja a varrást – elkezd mozizni az emlékezetem. 

Egy árnyas nyírfaligetben vagyunk, nyár van, mindenütt simára gyalult asztalok, mellettük padok, odébb biciklik, bárki felülhet rájuk és eltekerhet. Rálátni egy barna vizű tóra, nem kék, nem zöld, nem átlátszó, barna a vize, mint a legtöbb finn tónak. Mellette gömbfából szaunaház. Merthogy Finnországban vagyunk, én életemben először. 

A hetvenes évek végén járunk, Nyugatra nemigen utaztak akkoriban még a népek. S Finnország Nyugatnak számított. Én harmincegy-két évesen, három kicsi gyerekünkre odahaza az édesapjuk vigyáz, s hosszú évek otthonléte után elengedtek, mehettem – szabadon. Föl, Északra! Hát kettős értelemben is végigvágott rajtam a szabadság ostora, gyia! (Micsoda képzavar!) 

Fölraktam a nyakamra a színes cérnákkal áttekert összes gyönyörű bőrdíszemet, fölvettem a lengyel sarumat, a pántos lila kertésznadrágomat, ajándéknak a Kalevala magyar fordítását, pirospaprikát és keresztszemes hímzett zsebkendőket vittem. 

Varrom a baglyot, kezembe akad a sörnyitó… 

Igen, szabadság volt! A szauna forrósága tovább hevítette, a hűvös, barna vizű tó nem tudta kioltani a tüzet, s én mindenkibe beleszerettem. Beleszerettem a mosolygó, kezdetben szűkszavú finnekbe. A nőkbe, a férfiakba, a gyerekekbe. A hapankorppujába (rozsos kétszersült, de ennél bonyolultabb), Alvar Aalto (világhírű építész) házába, üvegeibe és bútoraiba, a nappali világosságú nyári éjszakákba, a Szent Iván-éji tüzekbe, amik hajnalig lobogtak, szórták szikráikat a hatvanezer tó minden szigetén. 

S el nem fáradva lobogtam én is. 

Egy este egy pékmester hívott meg mindannyiunkat, magyarokat, finneket. Azt mondták, ő a város leggazdagabb pékmestere.