Amikor ez a kisfiú 1825. február 18-án világra jött, a nők még otthon szültek bába segítségével – ha valamit a tudósasszony ott helyben nem tudott megoldani, az anyák saját hálószobájukban haltak meg az újszülöttjükkel, az orvos sem tehetett volna értük többet. A gyermekhalandóság pedig olyan nagy arányú volt, hogy a fiúcska születése előtti években az anya, Jókay Józsefné Pulay Mária két gyermekét is elveszítette, két kis Lajost, ezért ezt a harmadik fiút a komaasszonyok már nem kívánták Lajosnak keresztelni. Ezért lett a neve Móric.
Ma nem állítjuk más-más pályára lány- és fiúgyermekünket a neme okán, de kétszáz évvel ezelőtt a kislányok és a kisfiúk élete az első néhány év után külön irányba ment. Míg a kis Móric bátyja, az 1814-ben született Károly iskolába járt, 1816-os születésű Eszter nővérének a gazdasszonykodást és a gyerekekkel való bánásmódot kellett elsajátítania. Édesanyjuk az elválasztás után – büszke volt rá, hogy több mint egy évig szoptatta – nagylányára bízta a kicsit; Móricka Eszterrel aludt, ha éjjel felébredt, Eszter adott neki vizet, később játszott vele, főzött neki. Ha Eszternek volt affinitása a tanuláshoz, az nem derült ki, mert az írás-olvasáson túl leginkább csak a szabás-varrást gyakorolhatta. Miközben Károly jogot tanult, Móric pedig az elemi után líceumba került.
Komárom városától keletre, Miskolcon az Eszternél egy évvel fiatalabb Juditot sem járatták túl sokat iskolába, pedig az apja iskolát vezetett. Későbbi kusza kézírásából ítélve nem sok időt töltött a padban, neki is a konyha volt a tanulószobája. Rá mégis más sors várt, mint Eszterre. Judit szüleinek előélete ugyanis eltért az átlagostól. Az apák többsége ez idő tájt inkább kitagadta volna színésznőnek készülő leánygyermekét, mint hogy a színpadra küldje. Ám Benke József egykori színészként és színidirektorként tehetséget látott Juciban: a fellépésében, a hangjában, a megjelenésében, ezért már 1833-ban Pestre vitte. Nem tévedett. A szép Judit később tényleg fényesen bevált a színpadon, bár addig nem kevés hányattatáson kellett keresztülmennie.
Eszter és Judit 1848 augusztusában kerültek rokoni viszonyba egymással. Esztert akkor már Váli Ferencnének hívták, és volt egy nyolcéves leánygyermeke, Mari. Juditnak is született egy lánya, de asszonynévvel, sajnos, nem rendelkezett. Csak művészneve volt: Laborfalvi Róza. Innen már mindenki olvasta, ha máshol nem, egy blogon vagy bejegyzésben a történetet, miszerint a jó barát, Petőfi az eljegyzési lakomáról jövet levélben riasztotta Jókaynét, hogy az ifjú Móric a rossz hírű színésznőt akarja elvenni, meg kell akadályozni. Az volt a terv, hogy Eszter abba a neveldébe viszi Móricot, ahol a leányanya tartja tizenkét éves lányát. Akkor majd szembesül az igazsággal. Móric szembesült, elszörnyedt, fogadkozott – de másnap mégis visszaszökött a rossz Rózához a Svábhegyre, nem ment haza a jó asszonyokkal Komáromba.
Ahogyan ők mesélték
Vajon tényleg megtörtént a drámai szembesítés a leányneveldében? Először Mikszáth Kálmán írta le a történetet 1906-ban. Eszter lányára, Váli Marira hivatkozik, ő pedig azt állítja, mindezt édesanyja hazaírott leveléből idézi, amely viszont kéziratban nem maradt fenn… Már benne is vagyunk a Jókai-legendák hálójában, ahol mindenkinek megvan a maga igazsága. Hiszen példának okáért Váli Mari (1840–1915) gondosan dokumentált megfigyelései mellett nem ment a szomszédba egy kis kitalációért sem. Főleg ha a saját családtagjait – nagymamáját, édesanyját, imádott nagybátyját vagy saját magát – jobb színben mutathatta. Vagy ha Jókai első feleségét, annak lányát vagy unokáját, valamint Jókai második feleségét befeketíthette. Mindezt ezerhétszáz oldalon, amelynek csak a harmada jelent meg nyomtatásban. De megírta emlékeit Károly lánya, Jókay Jolán, és Jókai nevelt lánya, Jókai Róza is. Ezek a memoárok persze nem csupán a 19. század legnépszerűbb magyar írójának magánélete miatt érdekesek, hanem azért is, mert a nők feladataival kapcsolatos – máig nem szűnő – vitákat is megjelenítik.
Mari alapállása az volt, hogy Jókai Mór átkok láncolatának következtében lett sorsa áldozata – attól a perctől, hogy elvette feleségül a színésznőt, addig a percig, hogy kilehelte a lelkét egy másik színésznő feleség mellett. Mert az a nő, aki személyes ambícióit űzi, ahelyett, hogy a zseniális férfi alkotásához biztosítaná az eszményi körülményeket, a férfira nézve csak átok lehet. Pedig Jókai, a magánember nem törekedett arra, hogy passzív, önfeladó nőkkel vegye magát körül. Bálványozta hagyománykövető édesanyja világképét, de megbecsülte, hogy édesanyja agilis, önálló, cselekvő asszony. Nővérét, Esztert, tehetséges szerzőnek tartotta, cikkeit megjelentette. Unokahúga, Váli Mari festészeti képzését a szívén viselte, noha Marinak később le kellett mondania az álmáról. Szerette, ha délben megkapja az ebédjét, de becsülte feleségében a művészt, és maga tette el a barackot, míg a színésznő vendégszerepelt. Dédelgetett álma volt, hogy az általa nevelt Jókai Rózából festő legyen, amihez minden támogatást megadott – az élet ezt a vágyálmot is felülírta. Azt is szerette volna, ha második felesége visszatér a színpadra – más kérdés, hogy Nagy Bella miért nem tehette ezt meg.