Nők Lapja: Ma már mentetek futni?
Tenki Réka: Én tegnap voltam! Korábban soha nem futottam, de mióta tavaly januárban a film kedvéért elkezdtem az edzéseket, nem tudom abbahagyni. Herendi Gábor vígjátéka arról szól, hogy egy házaspár férfi tagja meghal, és az özvegy utólag szeretné kipipálni az utolsó tételt, a maratont is a közös bakancslistájukról. Ezért megkéri a három felnőtt lányát, hogy váltóban fussanak. Az anyát Udvaros Dorottya, az egyik lányát pedig én játszom, és hetente egyszer közösen edzettünk. Tudtam Dorkáról, hogy hihetetlenül elhivatott és maximalista színész, mégis csodáltam az eltökéltségét. Az ő ötlete volt, hogy hívjunk személyi edzőt.
Csányi Sándor: Mert futni nem mindenki tud. Az emberek kilencven százaléka rosszul csinálja. És én sajnos közéjük tartozom. Egyszer lefutottam a félmaratont, elég is volt. Inkább úszom meg jógázom, és hetente teniszezem a haverokkal. Bár utóbbi esetben erős motiváció a játék utáni fröccsözés.
Téged mi motivál, Réka?
Réka: Az, hogy kiszellőzzön a fejem. Olyankor csak magamra figyelek, se munka, se család, még zenét sem hallgatok. Önmagammal beszélgetek. Ösztönzöm magam, hogy túl tudjak lendülni a holtpontokon, a végén pedig vállon veregetem magam: na ugye, hogy meg tudtad csinálni! Márpedig én nehezen dicsérem magam, talán ezért is nőtt hozzám a futás.
Sanyi, neked is gondod van az önbizalmaddal?
Sándor: Azzal pont nincs.
Réka: Ki gondolta volna! (Majdnem lenyeli a szívószálat, annyira nevet.)
Sándor: A túlzott önbizalom tipikus színészbetegség. (Mosolyog.) Ha egy társulatban műsorra tűzik a Hamletet, nincs olyan színész, aki ne tudná biztosan, hogy a címszerepet neki kellene eljátszania. Mindegy, hogy az illető húszéves-e, vagy kilencven, férfi-e, vagy nő. Aztán ahogy telnek az évek, rájössz, hogy nem árt, ha van még pár dolog az önbizalmon kívül. Mondjuk, munkafegyelem, kitartás meg kreativitás. Én például minden filmben beleírok a jeleneteimbe. Muszáj, hogy a saját ötletem benne legyen. Az írás része majdnem olyan izgalmas, mint maga a játék. A Futni mentem esetében is sokat ötleteltünk Divinyi Réka forgatókönyvíróval. A végső döntés mindig az övé volt, de szívesen vette a javaslatokat. Végül nagyon szerethető film lett belőle. Én játszom Réka pasiját.
Réka: Erre szokta azt mondani: „Az ember elmegy csajozni, és ott is a feleségével jön össze.”
Különös páros a tiétek. Sanyi stand-up-előadásokat ír arról, hogyan értsük félre a nőket, deklaráltan a saját életetekből vett példákkal, ugyanakkor imádtok együtt dolgozni. Hogy csináljátok?
Sándor: Mit? Hogy a hétköznapokban halálra idegesítjük egymást, a színpadon mégis jól megy a munka? Úgy, hogy én alapvetően nagy tisztelője vagyok Réka színészetének. Az Egyasszony című monodrámájához nem kell hozzáfűzni semmit, mert 2016 óta töretlen sikert arat vele, A döntés, a közös előadásunk pedig éppen a hetvenedik esténél tart. Pedig Réka egyedül áll a színpadon, se díszlet, se játszótársak, én csak időnként jelenek meg, különböző karakterszerepekben, az egész előadás az ő vállát nyomja. Esténként hatszázhatvan néző előtt, mert a MOM Kultba, a fő játszóhelyünkre ennyien férnek be.
Azt hallottam, felvettétek az előadást Edith Eva Eger számára, akinek az életrajzi regényéből a darab készült.
Réka: Igen, most fogjuk kiküldeni neki Amerikába a videót, a holokauszt nyolcvanadik évfordulójának alkalmából. Szerettük volna, ha látja, hogy méltó feldolgozást nyert a története, mert sajnos már nem tudott eljönni megnézni az előadást, kilencvenhat éves. Ez a történet az élni akarás himnusza, egy tizenhat éves lány szemével látjuk a haláltábort, aki minden szenvedés ellenére úgy dönt, hogy a fejében szabad lesz. Így sikerül túlélnie a tragédiát. Megrendítő… Úgy kezdődött, hogy láttam egy filmet Edithről, aztán elolvastam a könyvét, és mellbe vágott. Odaadtam Sanyinak, és szinte egyszerre fogalmazódott meg bennünk, hogy ezt színpadra kellene állítani. Székely Csabát kértük fel, hogy dramatizálja a szöveget.
És nem zavart, hogy Sanyi rendezett? Otthon is, a színpadon is – nem sok ez?
Réka: Elég erős vagyok ahhoz, hogy ne engedjem túltengeni. Mondjuk, így is túlteng (nevet), de már megtanultam ezt kezelni. Szerencsére egészséges kíváncsiságot táplálunk a másik iránt, a végeredményt tekintve pedig szinte mindig egyet gondolunk. Remekül meg tudom szűrni, Sanyi melyik instrukcióját fogadjam el, és mi az, amit én másképp csinálnék. A próbák végére egész jól összecsiszolódtunk.
Sándor: Szerintem keveset szóltam bele. Inkább értelmi instrukciókat adtam, nem érzelmieket. És nem azt mondtam, hogy mit érezz, arról beszélgettünk, hogy a szövegben mi az, ami egybetartozik, és mi az, ami külön gondolati egység. Mindig hozzátettem azt is, hogy ha akarja, elfogadja az instrukciót, ha nem akarja, nem. Aztán, ha nem akarta elfogadni, addig erőszakoskodtam, amíg nem érezte azt, hogy szívesebben játszaná úgy a jelenetet, ahogy én kérem, és nem úgy, ahogy eredetileg tervezte.
Nagyon mások vagytok…
Sándor: Réka a drámához ért, én meg a vígjátékhoz. Igyekszünk kihasználni a különbséget, a Hogyan értsük félre a nőket? című egyszemélyes előadásom például a kettőnk veszekedéseiből született. A nézeteltérések leginkább abból erednek, hogy a feleségem tipikus nő, teljesen érzelmi alapon működik, engem meg inkább a férfias, egyvágányú gondolkodás jellemez. Hogy csak egy példát említsek: ha ő megsértődik, akkor nem segítenek az észérvek, meg van sértődve, és kész. Veszekedés közben egyébként jegyzetelni szoktam, nem lehet igazán haragudni valakire, ha már a konfliktus közepén tudod, hogy ebből baromi jó anyag lesz.
Réka kőszínházban szeret játszani, te meg nyolc éve otthagytad a Tháliát, és azóta saját produkciókat készítesz.
Sándor: Én már kimaxoltam a társulati létet, annak idején a Krétakör Színházban tíztől ötig próbáltunk, utána meg este hattól hajnali kettőig. Következett a Radnóti, ott szintén rengeteget játszottam, végül a Thália, ahol elvállaltam a művészeti igazgató feladatait is. Reggel nyolckor elmentem hazulról, és este tizenegykor estem haza, hétköznap, hétvégén, mindennap. Luca lányom akkor volt kétéves. A környezetemben is azt látom, hogy főleg a férfi színészek ennyi idősen elkezdenek vágyni az önállóságra, a rendezés felé kacsingatnak, esetleg megpályáznak egy színigazgatói állást. Én meg arra vágytam, hogy teljesen független lehessek, és kiszálltam. Azóta sikerült tökélyre fejlesztenem az önkizsákmányolást, saját produkciós cégem van, havonta huszonötször játszom, többnyire vidéken, és a szervezéstől a marketingig minden a nyakamba szakadt.
