Cili, mert mindenki csak így hívja, éppen a bankból siet. Egész délelőtt számlanyitással vesződött a Nők az Építőiparban Egyesület számára, szabadkozik. Nem volt egyszerű, töröl le egy izzadságcseppet a homlokáról. De ettől kezdve lehet pályázni, ösztöndíjat adni, képzéseket tartani, vagy egyszerűen csak kedvezményt szerezni a munkaruha vásárlásánál… Az a tapasztalat, hogy ha a nők összefognak, jobban tudják képviselni az érdekeiket a férfiak uralta világban. Hányan is vannak? – érdeklődöm.

– Az egyesületet tizenketten alapítottuk, de én legalább száz mesternő-ről tudok – válaszol Cili. Azon kapom magam, hogy folyton a száját nézem, annyira szépen formálja a szavakat.
– Hogy aztán hányan helyezkedtek el a szakmájukban, arról fogalmam sincs – folytatja. – Nem mindenkinek könnyű nőként megrendeléseket kapnia az építőiparban, hiszen Magyarországon ez még nem annyira elfogadott jelenség, mint Nyugat-Európában. Másrészt sok nő tart a férfidominanciától, ezért el se kezdi a szakmát, hiába van meg a képesítése. Pedig hol van az megírva, hogy egy férfi szebben burkol vagy könnyebben köti össze a vezetékeket, mint egy nő? 

Arról nem beszélve, hogy óriási hiány van szakemberekből, hiszen rengetegen Nyugatra mentek dolgozni, kevesen maradtak itthon. Ezt a potenciált láttuk meg mi, nők, és összedugtuk a fejünket egy kávé fölött: hogyan is kellene ebből többet kihozni? Már az első találkozó alkalmával kiderült, hogy a legokosabb lenne egyesületet alapítani, így támogathatnánk egymást leghatékonyabban a felmerülő problémák kapcsán. Mert azokból rengeteg van, kezdve attól, hogy Magyarországon alig kaphatók női védőruhák, márpedig az iskolában is hangsúlyozták, hogy a fellépés nagyon számít, nem mehetsz oda a megrendelő lakásába melegítőben, látnia kell, hogy profi felszerelésed van. Másrészt ez munkavédelmi előírás is. És meg kell szervezni a női kézbe illő szerszámok, eszközök forgalmazását, az ütvefúrótól kezdve a csempevágón át a kis méretű villanyszerelő-cipőig, amit most rajtam látsz… 

Bátor küzdő

Bevallom, a szóban forgó cipőről első ránézésre azt hittem, falmászáshoz való, de tévedtem. Ezer wattig véd, büszkélkedik Cili, a talpa úgy van kiképezve, hogy leföldeli a villanyszerelőt. Tegnap például nagyon rosszul járt volna, ha nincs rajta, nem figyelt eléggé, és kicsit odakozmált. Mutatja az elfeketedett körömlakkot az egyik ujján. Elég ijesztő. Én hozzá se mernék nyúlni egy villanyvezetékhez, vallom be. Hát ő se úgy kezdte, hogy megfogta a fázis végét, neveti el magát, előbb elment egy iskolába, ahol alaposan megtanították neki a szakmát. Nagyon sokat köszönhet annak az egyéves sulinak. Negyvenhat évesen állt neki, ráadásul egy iszonyú depresszió mélyén – akkor éppen az anyaságra érezte alkalmatlannak magát –, szóval nem is tudja, hogy sikerült belevágnia. De nagyon jót tett az önbizalmának. Az elején még volt ugyan, hogy a mosdóban sírt, mert annyira nem értett semmit, de aztán kezdett belejönni, sőt, élvezni a dolgot. 

– Nem mondom, hogy néha nem ugrattak a férfiak, egyetlen nő voltam az osztályban – árulja el –, de mivel szellemesen visszavágtam nekik, vagy velük együtt szórakoztam a dolgon, ez soha nem lépett át egy határt. Egyetlenegyszer fordult elő, hogy túl messzire mentek, akkor kimentem a teremből, hogy hűtsétek le magatokat, fiúk, és mikor visszamentem, elnézést kértek. Ma is összejárunk néhányukkal. A tanárok is segítőkészek voltak, pedig, ha visszagondolok, ijesztő, mennyi mindenről nem volt fogalmam! Ott tanultam meg, hogy a legbanálisabbnak tűnő kérdést is fel szabad tenni. A fér-
fiak mindig mindent megkérdeztek, ami nem volt számukra világos, pedig volt köztük tanár, közgazdász, villamosmérnök. Ez bátorítóan hatott rám, aki eleve szorongó alkat vagyok, és folyton azt hiszem, nem fogok megfelelni. Végül, úgy gondolom, sikerült jó szakemberré válnom. Azon kevés mesternő közé tartozom, aki ma már válogathat a megrendelések között, és még soha nem ért atrocitás a férfi kollégáim részéről. Szeretem, hogy törhetem a fejem a megoldásokon, hiszen ahány lakás, annyiféle probléma, és az ügyfeleknek is különböző az igényük. Addig megyek, amíg ki nem derül, mi lenne a legészszerűbb. Érdeklődöm a villanyszerelő-üzletekben, felhívok másokat, és rendszeresen olvasom a Villanyszerelők Lapját. Nagyon jó újság egyébként. 

Lakásról lakásra

Márpedig Cili csak tudja, milyen egy jó lap, tanító–kommunikáció szakon végzett a Debreceni Egyetemen, és négy évvel ezelőttig szövegíróként kereste a betevőjét. Csak aztán jött a Covid, elmaradtak a megrendelések. Tanácstalanul álltak a férjével: most mi lesz? Két gyereket kellett etetni, nevelni, lakást fenntartani, hitelt törleszteni. Cili párja végül úgy döntött, kilép a rendőrség kötelékéből, felmond osztályvezetőként, és kitanulja az asztalosságot. Volt már benne gyakorlata, és kiváló a kézügyessége, nem tartott tőle, hogy nem lesz munkája. Azonnal el is halmozták konyhamegrendelésekkel, a felesége pedig besegített neki. Cilinek eleinte nem is lett volna többre ideje a gyerekek online tanulása meg a háziasszonyi teendők mellett. De aztán eljött a pillanat, amikor újra vágyni kezdett az önálló teljesítményre. Arra, hogy ő maga vállalhasson felelősséget azért, amit csinál. Némi habozás után jelentkezett egy villanyszerelő-képzésre. 

– Nem volt egyszerű a váltás – vallja be –, hiszen gyerekkorom óta azt hallgattam, hogy diplomát kell szerezni. Mekkora égés lesz, ha megtudják, hogy két diplomával a zsebemben kétkezi munkával keresem a kenyeremet! Végül arra jutottam, fontosabb a falu szájánál az, hogy a két gyerekünket tisztességesen fel tudjuk nevelni. Volt mire alapoznom, hiszen addigra már több lakást felújítottunk a férjemmel. Ez lett a mellékkeresetünk. Úgy kezdődött, hogy még az ingatlanárak elszabadulása előtt a limitált tőkénkből vettünk magunknak egy leromlott állapotú lakást, amit a két kezünkkel újítottunk fel. Ragyogóan sikerült, s mivel közben megugrottak a lakásárak, gyorsan el is adtuk, hogy vegyünk egy másikat, ami szintén felújításra szorult. És így tovább, közben az anyósom meg a sógorom lakásán is dolgoztunk. Éreztük, hogy nagy az igény arra, amit csinálunk, sokan felhívtak az ismerősi körből, nem segítenénk-e nekik. A számítógép előtti sok üldögélés után kifejezetten jólesett a fizikai munka. Ki ebben volt jobb, ki abban. Igazi szövetségesekké váltunk a férjemmel. Bár a fiam születése után még visszamentem a minisztériumba, ahol korábban szövegíróként dolgoztam, de közben annyira megváltoztak a viszonyok, annyi stresszt nyeltem, hogy majdnem koraszülött lett a kislányom. A kórházban mozdulatlanul fekve, hogy legalább még egy hétig ne jöjjön a világra, határoztam el, hogy soha többé nem megyek vissza oda dolgozni. Elegem van az ostoba szabályokból, a bezártságból, a főnökeimből, inkább alapítok egy egyéni vállalkozást.