Egy teáscsészét tart a kezében, kissé meghűlt, mondja, lábánál a kutyája hever – végtelenül természetes és elengedett... Hattyúnyakát kicsit meghajtja, figyel rám. Mint az az egykori kislány, aki a szülei, Almási Éva és Balázsovits Lajos játékát figyelte a takarásból.

Nők Lapja: A szüleidé volt ez a balatoni nyaraló?
Balázsovits Edit: Dehogy! Én gyerekkoromban a Hungária körúton nyaraltam a nagymamámnál. Amikor a férjem meséli a vitorlázós kalandjait, mindig mondom neki, hogy én meg a Városligetbe jártam a nanámmal. Persze azért nyaraltunk is a szüleimmel, Széplakon volt egy újság­íróüdülő, minden nyáron eltöltöttünk ott egy-két hetet. Meg időnként a tengerpartra is leautóztunk, Jugoszláviába. Emlékszem, ki volt írva: Üdvözöljük Marina kicsi falujában! Valaki mesélte, hogy nemrég ott járt, és egy idős bácsi újságolta neki: „Az Editke is itt nyaralt, amikor kicsi volt!”

Régen több pihenés jutott a színészeknek? Ma hol forgatnak, hol fellépésük van rekkenő hőségben is.
Az én szüleim rengeteget dolgoztak. De nyáron, amikor a színház bezárt, sokat voltunk együtt. Bár előfordult, hogy apu még akkor is forgatott.

Tavaly tavasszal beszéltünk utoljára, édesapád nem sokkal később meghalt. Hogy vagy most?
Már jobban, de nagyon hiányzik… Több lapban olvastam, hogy Balázsovits Lajos milyen nagy űrt hagyott maga után. Nekem az „űr” szimpla fogalom. Hiszen én nem a nemzet színészét veszítettem el, hanem az édesapámat. Az én szívem beleszakadt apu halálába. Nincs nap, hogy ne gondolnék rá, hogy ne gondolna rá az anyu. Az a fura, hogy az apró, hétköznapi dolgok is aput juttatják eszembe. Ha, mondjuk, leszakad a kuka teteje, csöpög az eresz, vagy le kell zárni télire a vizet. Fogalmam sincs, mit csináljak, hogyan oldjam meg, és ilyenkor elsírom magam. Arra gondolok: úgy kell felnőnöm hozzá, hogy ő már nincs itt velem, és ez kibírhatatlan.

Úgy képzelem, kettőjük közül édesanyád volt a szigorúbb.
Apu alapvetően kedves volt, és szelíd, de azért lobbanékony is tudott lenni. A színészek többnyire nem betonidegzetű emberek, egzaltáltak, kicsit más az idegrendszerük, mint a civileknek. Anyu következetes és szigorú. De jó ez így. Anyut kemény fából faragták, most is tartja magát – szerintem miattam. Mióta apu elment, még szorosabb lett a kapcsolatunk.

Emlékszel még arra az időszakra, amikor apukád külföldi filmekben szerepelt? Visconti, a híres olasz rendező különösen szerette.
Nem emlékezhetek rá, hiszen én 1975-ben születtem, Visconti meg egy évvel később már meg is halt. De a Magánbűnök, közerkölcsök című, nemzetközi koprodukcióban készült Jancsó-filmet Frankfurtban egy retrospektív vetítésen megnéztük apuval hét évvel ezelőtt. Egy gyönyörű, huszonéves férfit láttam a vásznon. Nem mondom, hogy nem fészkelődtünk zavarunkban egymás mellett a meztelen jeleneteknél. Apu csodálatosan játszott! Egyszerre volt ördögi s mégis angyali. Visconti imádta.

Én ezt érzem a te esetedben is. Az angyali ártatlanságot, amely mögül ki-kikacsint a huncutság. Nagyon hasonlítasz édesapádra.
Anyu is ezt mondja. Hogy kívül-belül az apu vagyok. Például bennem is van egy erős megfelelési kényszer. Apu egy barátjának mesélt arról, hogy a nagykanizsai általános iskolában néha kirekesztettnek érezte magát, mert különcnek tartották. Pedig csak másként nézte a világot. Én is voltam olyan helyzetekben, ahol egyszerűen kívülállónak éreztem magam. Nyilván az egykeségemből is adódik. Ráadásul rögtön beskatulyáztak: két híres színész gyereke biztosan más. Nem is nagyon tudtam elbújni a szüleimre irányuló reflektorfény elől, hiába próbáltak ők óvni tőle.

Nyilván nagyon érzékeny is vagy…
Minden színész érzékeny, anélkül ez a szakma nehezen képzelhető el. Én ezt sokáig harsánysággal, magamra erőltetett lazasággal lepleztem. Képzeld el, hogy föléd magasodik két olyan színészóriás, mint a szüleim. Persze hogy igyekeztem megfelelni, de ezt magamnak se vallottam be, úgy tettem, mintha nem érdekelne. Zsótér Sándor mondta, amikor legutóbb rendezett, hogy Edit, te olyan kajla voltál „kiskorodban”, kezdő színészként. Talán túl könnyen ment minden: csókolom, itt vagyok, megcsinálom, nekem ez úgyis megy, aztán megráztam magam, és este már buliztam… Ma már tudom, hogy akkor nem vettem elég komolyan a szakmát, hiszen beleszülettem. De hamar kiderült, hogy pont egy ilyen háttérrel, mint az enyém, kell még komolyabban vennem mindent, és magamért is megküzdenem. Többszörösen és fájdalmasabban, mint másoknak. 2002-ben eljöttem a Vígszínházból. Talán könnyebb pályát futok be, ha maradok, de ma nem az a színész lennék, aki vagyok.

Amikor elfáradtál a szabadúszásban, édesapád odavett magához a Játékszínbe, amit húsz éven át igazgatott. Sokan furcsállták ezt akkoriban.
Nem akkor kaptam a legtöbb kritikát, hanem amikor kezdő voltam a Vígben. Leginkább akkor hallottam vissza olyan mondatokat, hogy könnyű nekem szerephez jutni, hiszen az Almási Éva meg a Balázsovits Lajos lánya vagyok. Nem, nem volt könnyű – sem akkor, sem máskor. Nekem volt a legnehezebb „kiharcolnom”, hogy csak engem ítéljenek meg a színpadon, ne a szüleimet lássák belém. Apu sem kockáztatta volna a színháza renoméját, ha nem bízik a tehetségemben. És más rendezők sem kértek volna fel szerepekre, ha nem látnak bennem fantáziát. Ki akar megbukni egy előadással? Persze volt idő, amikor zavartak ezek a megjegyzések. De apunak örökre hálás leszek. Rengeteget tanultam az alatt a hét év alatt a Játékszínben.

Például?
Például azt, hogy ha a rendező instruál, azt nem azért teszi, mert nem szeret, hanem mert azt akarja, hogy jobb legyek. De én tudtam, hogy apu szeret engem, ha valamit kifogásol, azzal csak jót akar. Szépen, lassan terhelt, hogy később elbírjam a főszerepeket is. Ettől önbizalmat és bátorságot gyűjtöttem. Komikusi vénát igénylő szerepeket is osztott rám, ami végképp felszabadított. A Bubusban például egy tizenkét éves, égetően rossz kislányt kellett alakítanom, Klárikát, leragasztott szemüvegben. Imádtam. Az első próbán még tanácstalanul álldogáltam, erre apu feljött a színpadra, és előjátszotta nekem Klárikát. De hogy! Gurultunk a nevetéstől. Remek humora volt, szerintem ezt a rendezők kiaknázatlanul hagyták.
A negyvenes éveitől aztán már nem is nagyon szerepelt, csak rendezett meg igazgatott. Sajnálom, hogy soha nem játszottunk együtt.

Édesanyáddal azonban igen. Láttalak egy felvételen tizennégy évesen, amelyen egymás kezét fogva, meghitten éneklitek, hogy „Vinnélek, vinnélek…”.
A Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról a zsigereimbe ivódott, hiszen amikor anyu várandós volt velem, még játszotta Eszter szerepét. Amikor kicsi voltam, oda-vissza hallgattam a lemezt, és énekeltem a dalokat. Lehettem vagy négyéves. Aztán 2013-ban, a Popfesztivál negyvenedik évfordulójára Eszenyi Enikő felújította az előadást, és két generációval játszatta el párhuzamosan a főszerepeket. Anyu volt az idősebb Eszter, engem pedig meghívott a fiatal Eszter szerepére. Hirtelen egyenrangúvá váltam ezzel a csodálatos színésznővel, aki történetesen az édesanyám.

Tavaly is elénekelted Eszter dalát Presser Gábor ötvenedik jubileumán. Becsuktam a szemem, és nem tudtam eldönteni, Almási Évát hallom-e, vagy téged. Megkönnyeztem.
Anyu is… Erre a produkciómra még ő is azt mondta, hogy nem tudta volna így elénekelni. Szerintem pedig még mindig ő az örök Eszter… Mindenesetre sikerült megugranom a lécet. 2018-ban újra társulati tag lettem a Vígszínházban. Szeretek ott lenni, Rudolf Péter igazgató figyel rám. Jó érzés.

Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő csak 500 forintért, vagy regisztrálj, és 1 héten keresztül minden előfizetői tartalmat megnézhetsz.
Próbáld ki most kedvezményesen!
Az előfizetés ára az első hónapban csak 500 Ft, ezt követően 1490 Ft havonta. Ha van már előfizetésed, lépj be .