Reggel kilenc óra, Zalaszántó. Az ország minden sarkából gyülekezünk, érkeznek érdeklődők Budapestről, Veszprémből, Úrkútról, Győrből, Székesfehérvárról, maga a túravezető, Polyák Ágnes gyógynövény-botanikus pedig Kecskemét mellől, Méntelekről autózott ide. Ez a harmincadik, jubileumi gyógynövénytúrája, mondja, ennek apropóján félbehagyta a gyógynövénybegyűjtést a tanyasi birtokán, hogy bevezethessen minket „Isten patikájába”. Lehetünk vagy harmincan, elszánt gyógynövénylégiósok. Akad köztünk orvos, énektanár, könyvelő, kertész, de még zoológus is.
– Hogy miért a Keszthelyi-hegység? – kezd bele bevezetőjébe Ágnes, előkapva a hátizsákjából egy térképet. – Egyrészt mert itt még én sem jártam, másrészt mert a Balaton-felvidéki Nemzeti Parkban vagyunk, ahol egészen különleges a növényvilág. Látjátok majd, hogy hol bükkösben, hol gyertyános-tölgyesben halad az ösvény, hol pedig egy bazaltalagúthoz érünk, amelyet egyedi mohás növényzet borít. Tudtátok, hogy a tőzegmoha antibakteriális hatású? Az az oka, hogy savas kémhatású lápokban él. A háborúban fertőtlenítőszer híján sebkötözésre használták… Kirándulásunk célja a Tátika hegy, rajta az azonos nevű várral. Ott megpihenünk, és egy másik ösvényen, nagy kört leírva érkezünk vissza ide. Mintegy tizenöt kilométer. Szóval elő a jegyzetfüzetekkel, és készítsétek elő a zacskókat, hátha kedvetek szottyan gyógynövényeket gyűjteni. Indulás!
Csináld magad
Süt a nap, húsz fok körül lehet, ideális idő túrához. Elhaladunk a zalaszántói Mézeskalács Múzeum előtt, majd rákanyarodunk a kijelölt ösvényre. Még el sem hagytuk az utolsó házat, Ágnes máris megáll egy bokor előtt.
– Nézzétek, már virágzik a bodza! Idén korábban indult be a természet. De lássuk, mit kell tudni a bodzáról! – A kezébe vesz egy félig kinyílt bogvirágzatot. – Először is létezik gyalogbodza – azt ne szedjétek, mert a virág cianidtartalma nagyon magas –, fürtös bodza, ez pedig itt a kezemben a fekete bodza. Ez az, amit gyógynövényként tartunk számon. A virágát áztatás után sziruppá, illetve szörppé főzzük, kiváló izzasztó hatású, a bogyókból pedig lekvár készül, annak rendkívül magas az antioxidáns-tartalma. Mindenkit biztatok, hogy készítsen otthon. A gyógynövényszedés és egy saját herbárium, azaz szárítottgyógynövény-gyűjtemény kialakítása afféle „csináld magad” akció. Ott kezdődik, hogy az ember eljön egy ilyen túrára, és a szakembertől megtanulja, mely növények ehetők, melyek nem, melyeknek van gyógyhatásuk, és melyek egyszerűen csak szépek.
A mellettem vonuló Ildikó buzgón bólogat, és elárulja, ő képzett fitoterapeuta, de más valamit könyvből megtanulni, mint a természetben találkozni vele. Az ehető és a mérgező fajokat el kell tudni különíteni, és ebben segítenek Ágnes nyilvános túrái. Azzal leszakít egy pásztortáskát, és csemegézni kezd. Ez például ehető is, nem csak gyógynövény, biztat. És frissítő hatású!
Falatozás salátaboglárkából
Egy kanyarban a szakember ismét megáll. – Lám, lám, gyerekkorom kedvenc uzsonnája! – mutat rá lelkesen egy zellerre hasonlító növényre. – Zamatos turbolya. Nem árt megkülönböztetni a borzas turbolyától, mert előfordul, hogy egymás mellett nőnek. De ti csak a zamatos turbolyát szedjétek le, az ehető – mutatja a különbséget a két leszakított levélen. – A herbájából főzött gyógytea remek tavaszi méregtelenítő, csakúgy mint a csalántea, a gyökere pedig lignántartalma miatt mostanában az öregedéskutatás középpontjában áll. A levele is hasznos, leginkább fűszerként használjuk, elsősorban salátára szórva. A francia konyhában nagyon elterjedt, kicsit olyan az íze, mint az ánizsé. Kóstoljátok meg!
Óvatosan lecsippentek egy levelet, és rágni kezdem. Megfordul a fejemben, hogy ezzel a tempóval estére sem érünk vissza a parkolóba, de nem akarok ünneprontó lenni. Némelyek már a csemegénél, a felfutó komló hajtásvégeinek kóstolásánál tartanak. A salátaboglárka leveleiből is nyugodtan falatozhatunk, mutat rá egy apró növényre Ágnes. És íme, a hagymaszagú kányazsombor! El sem hiszem, mennyi ehető növény létezik. De hát mi máson éltek volna gyűjtögető eleink, ha nem ezeken?
– Honnan származnak az ismereteim? – kezd bele a történetébe kérdésemre Ágnes. – Tanyán nőttem fel, Kecskemét határában. Emlékszem, sokszor egy óra sem volt elég az iskoláig, mert az első virágzó rétbe belefeküdtem. Nagy barátságban voltam a természettel. Amikor már tudtam olvasni, és apám fűszerkönyvében megpillantottam a gyógynövények fotóit, alattuk a latin nevükkel, rájuk csodálkoztam: de hiszen ezeket én személyesen ismerem! Közeli kapcsolatban álltam a virágokkal, fákkal, a képzeletemben még beszélni is tudtak. Huszonöt évesen gyűlt össze a pénzem az egyetemre, és másodévesen már gyógynövénytant oktattam a diáktársaimnak. Tíz évvel ezelőtt elhatároztam, hogy laikusoknak is tartok képzést. Alkalmazott herbalista tanfolyamnak neveztem el, a mai túrán is részt vesz a diákjaim közül néhány. Ha hívnak, előadásokat is tartok országszerte, mellette pedig a ménteleki birtokomon gyógynövényeket termesztek. A herbáriumomban immár kétszázharminc gyógynövény megtalálható! Afféle misszió ez. Bárki ingyen elsajátíthatja nálam, melyik növény mire jó, melyiknek kell a levelét, melyiknek a virágát vagy épp a termését szárítani, és télen melyiket kell a földből kiforgatni, hogy a gyökerét lemetszve és alkoholba áztatva tinktúrát nyerjünk. Önzetlenül csinálom, csupán a Jóistennek tartozom elszámolással. Hiszem, hogy aki a testével kapcsolatban tudatos, az agyban és lélekben is az lesz. Sajnos azonban csak kevesen köteleződnek el a gyógynövények mellett, pedig megéri. Én például nemigen vagyok beteg, vagy ha mégis, egy-két napon belül kikúrálom magam.
Hőscincérek és suszterbogarak
A botanikus megtorpan egy korhadt tölgyből kimerészkedő hőscincér előtt. A kilencéves ikrek, Dániel és Benjámin azonnal ott teremnek, és beletessékelik a magukkal hozott befőttesüvegbe. Egy ízben farkaspók keresztezi az útjukat, de befognak egy suszterbogarat, egy vörösnyakú árpa- és egy tölgy-zsákhordóbogarat is. Máskor sütkérező erdei békára bukkannak. Azonnal hívják zoológusunkat, Zelei Bélát, aki tudományosan meghatározza, milyen állatot látnak. Így könnyű, vonom meg a vállam, de igazából irigykedem rájuk. Gyerekkoromban környezetórára még nekünk is kellett bogárgyűjteményt készítenünk, ma is emlékszem, milyen izgatottan tűztem gombostűre egy óriási szarvasbogarat.
– De nem szabad őket megölni! – tiltakoznak a fiúk, amikor elmesélem nekik. – Mi csak megnézegetjük a rovarokat, aztán elengedjük őket. Mint Gerald Durrell a könyvben. A mama olvasta fel nekünk.
– Igazatok van – látom be. Aztán sürgősen felzárkózunk a csapathoz, mert a nagy izgalomban lemaradtunk.
