„Az jelenti az igazi gazdagságot, ha tartozunk valakihez” – Beszélgetés Keresztes Tamással

Amikor az interjúra készültem, eszembe jutott a legendás debreceni Légy jó mindhalálig előadás, amelyet a kilencvenes években szerintem mindenki látott a városban. Én akkoriban a nézőtéren voltam gyerek, te a színpadon gyerekszínész. Régről ismerem a darab rendezőjét, Pinczés Istvánt, úgyhogy felhívtam, és megkérdeztem, mi ugrik be neki először a Keresztes Tamás név hallatán. Ezt válaszolta: „1991-ben felvételiztettük az egyik szerepre. Hihetetlenül koncentrált volt, nagyon tudatos, összeszedett, figyelő, mindent rögzítő színészpalánta.” Te is így emlékszel vissza akkori önmagadra?
Igen, felettébb komolyan vettem a színházat. Kisgyerekkorom óta vágytam rá, és boldog voltam, hogy ott lehetek. Ötödikes voltam, amikor anyám beállított egy újságcikkel, amelyben kéthetes nyári színésztréninget hirdettek. Sajnos egy éve elhunyt Porcsin László,­ a Debreceni Alföld Színpad akkori vezetője, aki a tréning után meghívott a társulatába. Ott nyíltam ki, és leltem először igazán barátokra, és utólag már látom, hogy ott éltem meg azt, milyen nagy szüksége van egy embernek a közösségre, ahol teljesen elfogadják és szeretik. Innentől kezdve folyamatosan jelen voltam a színpadon, miközben az Ady Endre-gimnázium drámatagozatára jártam. Érettségi után leszerződtettek a Csokonai Színházba, a Színművészeti Egyetemre viszont csak negyedjére vettek fel.
Egyértelmű volt, hogy addig próbálkozol, amíg fel nem vesznek?
Negyedjére már nem akartam, mert rettegtem az újabb kudarctól, és az első rostára végül nem is mertem elmenni. Cila néni, az Ady akkori igazgatója – borzasztó, hogy már ő sincs köztünk – nagyon mérges volt, amikor ezt megtudta, és megszervezte, hogy kapjak egy másik időpontot az első rostára.
Ezúttal mi volt más, mint az előző három alkalommal?
Könnyed voltam, mert tudtam, hogy olyan bizalmat táplálnak irányomban a debreceni színházban, hogy ha nem vesznek fel, ott akkor is várnak a szerepek. ­Ráadásul pont az első rosta előtt volt egy jól sikerült beugrásom a Bárka Színházban, egy főszerepet kellett átvennem. Lendületes napokat éltem akkor, jó flow-ja volt ennek az időszaknak. Úgy éreztem, hogy besétálok az egyetemre.
2004-ben végeztél, éppen húsz éve. Mi az, amiben ugyanolyan vagy, mint akkor?
Nagyon remélem, hogy alapvetően az maradtam, aki voltam, mert az a valaki megszállottja volt ennek a bolondériának, hogy színész akar lenni. Érdekes, hogy arra az időre, amikor felvettek a színművészetire, úgy emlékszem vissza, mintha egy számomra kedves regényben olvastam volna, vagy egy előző életre kellene visszagondolni. Mintha nem is én lettem volna. Aki az egyetemről kijött, az már én vagyok.
Miért pont ott van a váltás?
Talán mert azóta élek Pesten, vagy mert amikor megkaptam a diplomát, valami révbe ért. De onnantól kezdve még sokáig nem mertem magam színésznek nevezni. Úgy éreztem, bár van róla papírom, még nem vagyok az. Beletelt pár évbe, míg az egyszerűség és a praktikum okán egyszer csak elkezdtem azt mondani, hogy színész vagyok, de az elején nehezemre esett ezt ilyen szemérmetlenül kijelenteni.
Miben változtál az elmúlt két évtizedben?
Mostanában érzek változást. Van egy különös történetem a közelmúltból. A Vízityúk című darabot próbáltuk Zsótér Sándorral, akivel többször dolgoztam már korábban is. A főpróbahéten Mészáros Béla pont jött be a színházba, és újságolta, milyen érdekes dolgokat mondott Zsótér egy interjúban arról, hogyan próbálnak mostanában a fiatal színészek. A lépcső tetején álltunk ekkor, és lefelé menet végig azon gondolkoztam magamban, mit is mondhatott Zsótér. Valami kritikát fogalmazhatott meg az ügyben, hogy én most hogy próbálok? És a lépcső aljára érve esett le, hogy már nem rólam beszél, amikor azt mondja, a „mostani fiatalok”. Az alatt a néhány lépcsőfok alatt tudatosodott bennem, hogy én már nem a fiatal színészek táborát erősítem, már mást jelentek, mint tíz-húsz évvel ezelőtt. Ez egyfajta rádöbbenés volt, eszmélés.
Negyvenhat éves vagy. Ha most egy ugyanennyi idős színésznővel ülnék itt, aktuális lenne a kérdés, milyen szerepek várnak rá, szűkül-e a paletta. Esetedben hogy van ez?
Pont meghívtak a Vígszínházba Liliomfi szerepére, aki egy huszonéves fiatalember. Ez enyhén zavarba ejt. Már elkezdtük próbálni, ifj. Vidnyánszky Attila rendezi, és nincs külön szándék arra, hogy a koromat valahogy megmagyarázzuk. Mindenesetre erőt kell vennem magamon, és fiatalosan kell majd mozognom a színpadon.
Az utóbbi években a színészet mellett egyre többet ­rendezel is. Ez régi vágyad volt?
Amikor színészként próbáltam, mindig voltak gondolataim arról, mit hogy kellene csinálni az előadásban, és ennek hangot is adtam. Ezzel nyilván az agyukra is mentem bizonyos rendezőknek. De nagyon sokáig nem próbálkoztam a rendezéssel, csak nagyjából öt éve indult el ez a folyamat. Sok örömöt leltem benne ez idáig,­ bár bizonyos szempontból nagyobb felelősség, mint színésznek lenni. Lelkileg megterhelőbb, amikor egy egész produkciót kell összefogni.
Milyen rendező vagy?
Szerintem empatikus vagyok a színészekkel, mert tudom, mennyi kín egy szerepet létrehozni. Tudom, mennyire kiszolgáltatott dolog, amikor a színész még szinte semmit nem tud a szerepről, és úgy kell színpadra állnia, hogy minden végtagja csak útban van, és minden mondata azt bizonyítja, hogy nem erre a pályára való. A visszajelzések alapján a színészek úgy érzik a rendezéseim alatt, hogy nyugi van. Mindig ambícióm, hogy egy csapat kovácsolódjék az előadáson dolgozókból, és ezalatt nemcsak a színészeket értem, hanem a műszaki személyzettel bezárólag mindenkit.