Vidéken nőttem fel, igaz, hogy a fővárostól csak harminc-egynéhány kilométernyire. De az a cikk további részeiből is kiderül, hogy ez a – biciklivel is csak kétórányi – távolság konkrétan világokat választott szét egymástól, miközben a vakációzó gyerekek szempontjából sok közös pont is megjelent a nyári hétköznapokon. Például, hogy nem volt ennyire meleg. Az időjárás-jelentéseket felidézve – ezek valahogy pontosabbnak tűnnek az idő távlatából, mint a mai, szuperszámítógépekkel előállított előrejelzések –, ha a hőmérő higanyszála a huszonkilenc fokot nyaldosta, már kánikuláról beszélt mindenki. Ha harminc fok fölé emelkedett a hőmérséklet, kétségbeesve néztünk össze: meg fogunk főni!

A nyár hirtelen zuhant rá az emberre a tanévzáró után, és az elején gyakran nem is nagyon tudtunk mit kezdeni vele. Persze a tévé előtt döglés már a hetvenes-nyolcvanas években is az emberi létezési forma egyik legvágyottabb formája volt. Ezt mi is bármikor tudtuk produkálni, de a nyári szünetben már nemcsak hétvégén, de hét közben is. Az sem volt baj, hogy csak másfél csatornát lehetett nézni, és menő, valamint erőszakos japán anime rajzfilmek helyett a Csepü, lapu, gongyola című zsákbanfutós-lepényevős sorversenyeket ismételték, amelyben Dévényi Tibor műsorvezetése volt az egyik csúcspont.
Hol voltak ekkor még a számítógépek! Ma meg? Kis túlzással a konyhaszekrénybe és a széklábba is mikrocsip és mesterséges intelligencia van beépítve. Sokszor szapuljuk a gyerekeket, hogy egész nap a „zsebtévét” – a tabletet meg a mobilt – bámulják, de ha őszinte akarok lenni magamhoz: ha lett volna annak idején okostelefon, huszonnégy órában azt nyomogattam volna, mint ahogy felnőttként is aggasztóan sokat csinálom.
A nyári passzivitásnak volt egy ma már ismeretlen fogalma: az unatkozás. Amikor se könyvet, se biciklit nem kívánt az ember, hanem legfeljebb a körtefára felmászva nézett maga elé. Pszichológusok szerint ezzel aztán tényleg nem volt semmi baj. A tanévbe belefáradt agynak szüksége is volt arra, hogy néha megálljon forogni, és egy kicsit megpihenjen, valamint képes legyen átrendezni a belső struktúráit. Ma, a gyerekek faltól falig megtervezett, kicentizett nyarába nem fér bele az unalom, sőt: úgy emlegetjük, mintha mumus lenne. Pedig az édes semmittevés nekik is kijár.

Utcai bandázás

A világ jóval biztonságosabb lett a hetvenes-nyolcvanas évek óta. A rendőrségi statisztikák szerint sokkal kevesebb erőszakos bűncselekmény történik. Ha baj ér valakit, jobb az egészségügyi ellátás. És itt a mobiltelefon, amelynek lokátor-­alkalmazásaival ma már utcaszinten behatárolhatjuk, hol tartózkodik a gyerekünk. Mégis, a szubjektív megélésünk az, hogy minden bokorból veszély leselkedik rájuk. Pedig ez már annak idején sem volt igaz, de azért egy kicsit veszélyesebb volt az élet. Mégis, simán előfordult, hogy biciklire pattantunk ebéd után, és estig senkinek fogalma sem volt, hol vagyunk éppen. Persze sötétedésre haza kellett érni, de az ember a nyakába vehette a várost meg a határt.
A nyár a bandázás ideje volt, a spontán összeverődő gyerekhordáké. Én a tőlünk hárompercnyire lakó nagyszüleim utcájában töltöttem sok időt. Ezen a közterületen nem volt burkolat. Ha esett, sártengerré dagadt, ha sütött a nap, akkor pedig szállt fölötte a több köbméternyi finom por. Egy kicsit lejtett is. Mindezek ideális focihelyszínné tették, ahol véget nem érő derbiket nyomtunk le. Ezeket néha közepes összeveszések tarkították, hogy vajon bent pattogott-e a labda, vagy kint. Ezt azért volt nehéz objektíven meghatározni, mert a „pálya” minden felfestést nélkülözött. Egyedül a kapukat jelöltük ki két nagyobb kődarabbal, vagy gombóccá gyúrt melegítőfelsővel. A gyereksereg csak időnként rebbent szét, amikor Laca bácsi hatalmas disznója kiszabadult az ólból, és áttörve a kerítéskaput, az utcán kezdett grasszálni.

Ki a Duna vizét issza…

Nemcsak vidéken, de a Duna mellett nőttem fel. A település felett, északra ott a „Csöpögő”: egy hatvanméteres löszfal aljában zöldellő galériaerdő. A löszfalból lépten-nyomon források fakadnak – innen a név –, és a dús vegetáció olyan, akárha valami párás esőerdőben lépkednénk. A Csöpögő az emberből valamiért kiváltja az azonnali­ horgász- és szalonnasütő reflexet. Én az utóbbi romantikájának hódoltam. A tűzrakásnak, az irdalásnak, a nyársvágásnak…
A községtől délre volt a Sziget, egykoron körbezárta a Duna számos mellékága, a Sziget közepén szépen kiépített stranddal, egy, az ártéri erdőbe ékelődő mesetisztáson. Úszómester vigyázta a fürdőéletet,­ és fehérre-pirosra festett jelzések mutatták, meddig szabad bemenni a vízbe. Az egy ideig senkit nem zavart, hogy felettünk harminc kilométernyire kétmillió ember szenny­vize folyik nagyjából tisztítatlanul a folyóba. És a községtől északra meg ott volt a kőolaj-finomító is, így a víz felszínén rendszerint szivárványos olajfoltok úsztak lefelé, és kilós kátránygöbök ültek a parton. A nyolcvanas években aztán az emberek belátták, hogy ebbe a vízbe nem szabad beleengedni még a kutyát sem. Mindenesetre az immunrendszerem azóta is elég jól szolgál – talán a dunai mártózásoknak köszönhetően. Ma a Duna sokkal tisztább, mint valaha, a fürdőélet azonban nem tért vissza. És az a gyanúm, hogy nem is fog.
Evezni is jártam. Szerintem az a legjobb dolog, ami nyáron történhet az emberrel. Csupa szív-lélek, szenvedélyes és legendás figura tartotta az edzéseket. A keze alól még világbajnok kajakos is kikerült. Én többnyire negyedmagammal, indiánkenuban eveztem, és a vízre szállásnál az edző a partról instruált,­ jó hangosan. Mindig próbáltam fegyelmezett lenni, de kamaszként néha az ember ön- és közveszélyes. Már nem tudom, mivel okoztam a vízen kalamajkát, de annyira kiakasztottam az edzőt, hogy sajnos édesanyámról is ejtett néhány keresetlen szót… Aki történetesen a kollégája volt a tantestületben, és mit tesz isten, éppen a partról figyelte sporttevékenységemet. Szerencsére a kis közjáték aztán nem hagyott nyomot kettejük kapcsolatán, én pedig a nyár végére egészen izmos lettem a sok evezéstől, és számos kaland ért a – néha direkt – vízbe ­borulások nyomán.