Budapesten még száraz volt az idő, ám amikor a másfél órás zötykölődés után a családdal megérkeztünk Kékestetőre, az ország legmagasabban fekvő buszmegállójába, már jeges járdára léptünk ki a járműből. Az utastársaink idősebbik fele a gyógyszanatóriumba jött, mi rögtön a kilátó felé vettük az irányt. A torony előtti téren a látogatókat kisebb bazár fogadta, ahol a hűtőmágnestől a műanyag puskán át a felfújható unikornisig mindent árultak. Az 1014 métert egy piros-fehér-zöld kő jelzi. „Kékestető csatlakozik ahhoz a több száz jelentős, szép és gondolatébresztő helyhez, amelyet az egész világon a békének és a népek barátságának szentelnek. Kékestető: Magyarország legmagasabb pontja. Béke: a legnagyobb emberi teljesítmény” – vésték az 1997-es táblára az akkori polgármester szavait.
A kilátó bejáratánál óriásplakátokon régi fotók idézik fel a környék történetét. Az egyikről például megtudtuk, hogy a két világháború között rengeteg országos és nemzetközi síbajnokságot rendeztek Kékestetőn. A kilátóban éppen nem üzemelt a lift, ezért a nyitott részbe százhatvan lépcsőn vezetett fel az út. A lépcsők melletti falakat végig firkák, dátumok, a korábbi látogatók nyomai borítják. „Itt voltunk Edittel, a szeretőmmel, remélem, nem láttak meg minket” ‒ írta valaki. Szilu és Maci pedig törzsvendég lehet, mert az egymás alá rögzített dátumok szerint 2016-tól 2022-ig tízszer jöttek ide. Fentről a látvány gyönyörű, olyan a táj, mint egy domborzati térkép. Miután a hideg szélben átfagytunk, lelépcsőztünk a beüvegezett szintre, és az ottani kávézóban forró csokit ittunk.
MEGLÁTTUK A FÉNYT
A kilátótól indulnak az Út az egészséghez program túraösvényei, azokat a Budapesti Szent Ferenc Kórház szakemberei dolgozták ki, elsősorban a szív- és érrendszeri betegséggel élőknek, illetve cukorbetegeknek. Mi inkább lebuszoztunk Mátraházára, és letöltöttünk a telefonra egy kirándulós játékot: a készítők úgy kalauzoltak minket végig a környék látványosságain, hogy minden állomáson meg kellett számolnunk valamit (lépcsőt, betűt stb.). Így jutottunk el például a Naphimnusz Parkba is, ahol Assisi Szent Ferenc költeményének minden versszakát külön táblára írták fel. A program bevitt minket a gyönyörű, sűrű, színes erdőbe ‒ közben viszont besötétedett. Egy darabig még követtük a szórakoztató játékot, ám miután egy kereszteződésnél rossz irányba fordultunk tovább, beláttuk, hogy ezt a túrát nem késő délutánra kellett volna hagynunk, és már csak azért gyalogoltunk, hogy végre kikeveredjünk Mátrafüredre, ahol szállást foglaltunk. Sötétben, sárban, tócsákban botorkáltunk úgy, hogy az utunkat folyamatosan kivágott fák torlaszolták el. Órákkal később végre megláttuk a fényt ‒ Kékestetőn, a kilátónál. Több településre a célunktól és a szállásunktól. De legalább tudtuk, honnan indul a busz.
Mátrafüreden egy pizzériában vacsoráztunk, ahol a faasztalba faragott írásokból a környező községekről olvashattunk: például hogy Gyöngyöstarján alatt húzódik Közép-Európa leghosszabb egyenes ágú pincéje, vagy hogy a Sástó vadkacsákban bővelkedik.
Másnap reggel az élményeinket egy kutyafogattúrával zártuk az erdőben. Hogy a tíz husky az emelkedőkön se legyen túlterhelve, szán helyett elektromos rásegítésű kisautóban ültünk. A fogatot az Európa-bajnok Hering Tamás hajtotta.
‒ A vezérkutya, Anakin nyolcéves. Már kitalálja a gondolataimat, sőt, ha úgy alakul, mondjuk, egy kanyarnál, kijavítja még a hibáimat is. Megnyugtató, hogy van egy jó társam ‒ mondta a hajtó. Edzésnek elkísért minket Szonja, az alaszkai husky is, előttünk futott végig. A túra közepén Tamás egy fa tövére mutatott: az ott őzlábgomba! Néhány perccel később Szonja beszaladt a fák közé, és a szájában őzlábbal tért vissza. Mármint egy igazi őzlábbal.
A BAKONY SZÍVE
A következő kalandnak már egyedül vágtam neki. Az UNESCO által is elismert Bakony–Balaton Geoparkhoz százötvenegy település tartozik, én az egyik legszebb részét, a Cuha-völgyi tanösvényt fedeztem fel. A nagyjából öt kilométeres útvonal a porva-cseszneki vasúti megállóhelyet Vinyével köti össze. Veszprém felől érkeztem, a térerő már Zirc után eltűnt, amikor pedig leszálltam a vonatról, a természet gyomrában, az állomás zárva volt. Szerencsémre a meseszép völgyben egyetlen út futott végig ‒ párhuzamosan a vonatsínnel és a kis Cuha-patakkal ‒, így nem tudtam hibázni, elindultam azon.
Hamarosan eljutottam egy menedékházig és tűzrakóhelyig, ahol az ismertető táblán olyanokról olvashattam, hogy például a korai időkben a fahamuból a szappangyártáshoz használt hamuzsír készült. Az utat végig ilyen tájékoztatók szegélyezték, én pedig megtudtam, hogy a klímaváltozás, a szélsőséges időjárás hatásainak enyhítésében kulcsfontosságú szerepe van a földön heverő holt fatörzseknek, mert akadályként lassítják a lejtőkön lefolyó esővizet. „A környező táj számos természeti és kultúrtörténeti látnivalót kínál bármely évszakban ‒ írták egy másik táblára. – Közülük mindenképp említésre méltó a szomszédos Fenyőfő védett ősfenyvese.”
