Fülig ér a szája, világít a kék szeme, ha zenét hall, vígan rázza pelusos popóját, nevetünk, táncolunk, mégis őrületbe kerget a gondjaimra bízott Dorka. Ugyanis úgy érzem, nem az imádott, tíz hónapos unokámra vigyázok hétfő délelőtt, hanem egy egyszemélyes takarítóvállalatra. Pedig reggel alaposan kiporszívóztam a nappalit, de a „törpenépek” sas­­­­szeműek, tehát Dorka elképesztő kincseket gyűjt össze a szerintem patyolattiszta helyiségben. Szöszök, morzsák, papírfecnik, apró szőnyegrojtok, parányi legóalkatrészek a könyvespolc és fal közötti résből, ami életveszély, mert amit talál, azt a szájába veszi, pontosabban megeszi. Még egy légyhullát is előkapar valahonnan! Sebesen mászik, bútorokba kapaszkodva feláll, kicsit inog, majd üdvözült mosollyal lépeget. Ez a mutatvány is életveszélyes! Tudom én, nem kell túlóvni, a felnőtt gyerekeim mindegyike fogyasztott kiskorában némi homokot a játszótereken, de Dorka még pici. Tehát árnyékként követem, közben folyamatosan csörög a telefonom. Keresnek a gyerekeim, a barátaim, a férjem, egy könyvtáros olvasótalálkozóra hív, de gyorsan elköszönök mindenkitől. Csakhogy a szerkesztőségből is hívnak, elég hosszan beszélünk egy cikkről, közben Dorka dolgozik. Az áldozat: Michelangelo. Örülnöm kellene, az unokám választása épp egy zseni festményeit, szobrait bemutató, gyönyörű albumra esik – jó az ízlése –, ám amikor meglátom Mózest fej nélkül, és néhány galacsint radikálisan kell kibányásznom az aprócska szájból, már nem úszom a boldogságban. Persze én vagyok a hibás, mert nem gondoltam, új fázisba jutottunk: az alsó polcokon nem lehet semmi, fölfelé kell terjeszkedni.

Ez az eseménydús hétfő akkor jutott eszembe, amikor véletlenül összefutottam egy korábbi riportalanyommal, egy harmincas évei végén járó tudományos kutatóval. Babakocsiban tolt egy Dorkával egyidősforma apróságot, mellette a hatéves kislánya baktatott hatalmas iskolatáskával a hátán. „Gyönyörűek a gyerekeid, de nem vagy fáradt? A pici mellett meg nem állhatsz, az iskolakezdés pedig szülőpróbáló korszak, ha azt akarod, hogy a gyereked ne utálja meg a tanulást” – mondtam, mire felragyogott az arca. „Eszerint te emlékszel, mennyit robotoltál, amikor aprók voltak a gyerekeid?” – kérdezte, de ezen csak nevetni lehetett, hiszen soha nem feledhető az a csodálatos, ám munkás időszak, amikor gyakran álmodozunk arról, hogy találunk a lakásban egy olyan szegletet, rést, zugot, ahol elbújhatunk, és alhatunk egy kicsit, mert az imádott gyerekeink néha-néha elviselhetetlenek, és minden energiánkat felzabálják. „De jó, hogy ezt mondod!” – kiáltotta (még meg is ölelt), majd letáboroztunk egy játszótéren, ahol elkomorodva mesélte, miért keseredett el délelőtt, a kedvenc kolléganője-barátnője látogatásakor. Tőle tudta meg, hogy korábbi sikerei és tudományos eredményei, azaz a tehetsége meg a szorgalma kapcsán szóba jött egy vezetői értekezleten, hogy alkalmas lenne irányító feladatokra is, ha visszatér a munkába. A kolléganő szerint a többség bólogatott, de egy idősebb munkatársnőjük szárazon megjegyezte: „Szerintem ő már csak egy anyuka. Egy gyerekkel tán alkalmas lett volna, de a tartós otthonlét ellustít, és eltompítja az agyat…” 

E munkatársnőnek már felnőtt fia van, bár unokája még nincs… 

Amennyire tudtam, megvigasztaltam, de a történet nem hagyott nyugodni, mert ennél visszataszítóbb kritikát még nemigen hallottam. Eszerint az „anyuka” szinonimája a tompaagyú? Vagy a lusta? Akkor a nagymamáknak egy gramm agyuk sem maradt? Ha azt mondják valakire, lusta, kevéssé kreatív, tehetségtelen, és ezt példákkal támasztják alá, tudomásul veszem, de mi ez a „csak”…?! Szomorú, hogy mi, nők „nyírjuk” egymást, és generációm egyes tagjai ahelyett, hogy tisztelnék-segítenék korunk nagy küzdőit,­ a fiatal anyákat ebben a kegyetlen és hektikus világban, elfeledkeznek arról, mit éltek át korábban. 

Persze a sok mérgelődésnek jó lett a vége. Jövő hétfőn ismét jön hozzám a „takarítóvállalat”, mármint az unokám, de csak fél négyig érek rá, mert négykor angolórám lesz. My English is poor, tehát nekidurálom magam, hogy kipróbáljam, maradt-e némi szorgalmam meg agyam öt gyerek és hét unoka mellett.