Amikor egy gyereket a dobogó legfelső fokán látok, és neki szól a Himnusz, tapsol a közönség, egyrészt nagyon örülök, másrészt rögtön arra gondolok, hogy az anyukáját, apukáját is oda kellene állítani mellé. 

Akinek élsportoló vagy komolyabban sportoló gyereke van, megérti ezt, hiszen tudna róla mesélni, mennyi hétvége és megszámlálhatatlan délutáni edzés, hajnali kelés, uzsonnacsomagolás, utazás, fáradtgyerek-motiválás van a győzelem mögött. 

Sosem akartam versenysportolót nevelni, a korán kelés nem megy túl jól. Persze a sors aztán úgy rendezte, hogy a gyerek imád edzésre járni, költözzön akár a város túlfelére a csapata, mi megyünk – csúcsforgalom, szakadó hó, aznap nyomorúságosan fáradt szülő, kit érdekel, a kicsi készül a következő fellépésre. (A táncról és a színházi táncosok utánpótlásképzéséről a 62. oldalon olvashatnak.)

És persze így van ez jól, nem a saját vágyainkat kell rájuk vetítenünk, abban kell segíteni őket, hogy nekik sikerüljön megvalósítani az álmaikat. Minden kutatás azt mutatja, okosabbak, egészségesebbek a sportoló gyerekek. Hogy a család mennyit vállal be, az a szülők döntése, amiben aztán benne van a saját gyerekkoruk, a ráfordítható idejük, az anyagiak, a lakóhely lehetőségei és sok, ki nem mondott motiváció. 

Elítélni azt, aki naponta hordja a gyerekét edzésre, vagy aki sosem viszi, nagy hiba. Egyet tehetünk: tapsolunk, és velük örülünk, amikor megkapják az érmet.