A párás hőség azonnal megcsapott, amikor februárban megérkeztem dzsekiben Peru egyik központjába, Iquitosba, ahova két barátommal, Ferivel és Lacival utaztam. Ők már jól ismerték a várost. Egy végtelenül kedves néninél szálltunk meg, Mamitának hívtuk. Szinte minden alkalommal, amikor hazaértünk, megölelt minket, még akkor is, ha csak kiugrottunk reggelizni.
Az ország fő járműve a háromkerekű „motocar”, a motoros riksa. Ha a turista elbambul a járdán, többen azonnal lefékeznek, és felajánlják a fuvart. Mivel csak néhány perui solt – pár száz forintot – kérnek érte, mi gyakran éltünk is a lehetőséggel.
Iquitos három folyó találkozásánál fekszik, a torkolathoz közel nyüzsög a Nanay piac. Amikor az első reggel oda tartottunk motocarral, egy férfi futni kezdett felénk, és legalább egy kilométert szaladt a nyomunkban, mire kiszálltunk. Akkor tudtam meg, hogy csak egy üzletben reménykedő hajós volt. Itt mindenki úgy boldogul, ahogy tud. Van, aki leül az utcán egy mérleggel, amelyre egy solért ráállhatunk. Esős időben valaki azzal keresett pénzt, hogy kartonpapírral takarta le a leparkoló motocarok ülését.
A piacon egy lavórban kövér, sárga, lüktető lárvák kúsztak-másztak – sütve igazi csemegének számítanak (állítólag). Az egyik asztal alatt kisbaba aludt. A másik piacon pedig működött egy természetgyógyászati bolt, amit egy testvérpár ‒ Erika és Diego ‒ vezetett. Peruban a növényi medicináknak komoly hagyományuk van. A helyiek azt vallják, hogy mivel a növények több millió évvel megelőzték az embereket, sokkal bölcsebbek, mint mi.
‒ Ha a növények komolyan vesznek téged, akkor védenek, gyógyítanak és tanítanak ‒ mondta Erika, miközben szivart tekert.
A nap végén a piac felett keselyűk gyülekeznek, az ételhulladékot ők takarítják el. Este tettünk egy kört a folyóparti bazárban, két fiú kígyókoponyát próbált ránk tukmálni. Pechükre Feri biológus, és elmagyarázta nekik, hogy a fogazat nélküli koponya csak teknőstől származhat.
A felszarvazott férj kedvessége
Az 1800-as évek végén a vidéket még a kaucsukbárók uralták, ők hurcoltatták ide rabszolgának például a huitoto indiánokat is Kolumbiából. Volt olyan gazdag kereskedő, aki a ruháját inkább hazaküldte Európába mosatni, mondván, itt piszkos a víz. A város leghíresebb épületét Eiffel tervezte, eleinte még Párizsban állt, aztán 1890-ben egy tehetős kereskedő Iquitosba hozatta. Ma az alsó szintjén gyógyszertár üzemel. A város tele van patikával ‒ az egyik utcában hetet számoltunk össze ‒, ez összefügg azzal, hogy Peruban az elhízás népbetegség.
A néprajzi múzeum azoknak az indián törzseknek állít emléket, amelyek évszázadok óta a környéken éltek. Az első vitrinben néhány kis méretű fejmaradvány másolata köszönti a látogatókat: a jivaro törzs harcosai áldozatuk fejét azért zsugorították össze, hogy a lelke őket szolgálja majd.
A sipibo őslakosoknál a férj még azután is kedvesen bánik a feleségével, hogy az felszarvazta. Türelmesen meg kell várnia a nagy közösségi ivászatot, hogy aztán hosszú csíkot vághasson a szerető tarkójába. Azzal viszont az ügyet elrendezettnek tekintik.
Arcunkra fagyott a mosoly
A szegénynegyed, a Belém lakói a folyó másik oldalán, rozoga faházakban élnek. Miközben feléjük hajókáztunk, Feri arról mesélt, hogy néhány éve egy bulihajó beborult a vízbe, de nem történt tragédia, mert a piranhák csak akkor támadnak, ha vért éreznek. A kánikulában a stégekről gyerekek ugráltak a folyóba. A természetgyógyász Laci szerint Belémben azért sok a viselkedészavaros ember, mert még mindig olyan mérgező alumíniumlábosokban főznek, amiket nálunk már a hetvenes években betiltottak.
A látogatásunk hétvégéjén Iquitos a karnevál lázában égett. A piacon népszerű volt a pichohuayo nevű bogyó, amelynek a helyiek szerint erős vágykeltő hatása van. A karneválozók beáztatták, hogy aztán a szagos vízzel egymást és a járókelőket fröcskölgessék.
Dobálóztak festék- és sima vízibombával is.
Azt sejtettük, hogy estére a várost ellepik majd a részegek, de amikor délután néhány huncut rosszcsont az utcán kiszúrt minket, és hadonászni kezdtek felénk a vízibombával, még azt hittük, biztonságban vagyunk. Míg aztán tökéletes célzással el nem találtak minket. A karneválózók később lila festékkel kenték össze a nyakamat és a fülemet, és nem kíméltek minket akkor sem, amikor motocarral haladtunk el mellettük. Ahogy továbbszáguldottunk, csuromvizesen, vacogtam a szembeszéltől.
Majmok paradicsoma
A Majom-szigethez fél órát hajóztunk az Amazonason. A négyszázötven hektáros menhelyet huszonhat éve álmodta meg egy majomrajongó, hogy a társaival ide menekítsék az állatokat. Peruban ugyanis ‒ főleg a szegények ‒ majmot is esznek. A szigeten minket egy dán önkéntes lány, Trine Bøgelund Frederiksen és két kismajom vezetett végig. Az állatok felváltva csüngtek a vállunkon meg a nyakunkon.
‒ Fiona nagyon örül a turistáknak, mert néha talál a zsebükben ezt-azt, amit elcsenhet. Állandóan megpróbálja őket lenyűgözni, főleg a férfiakat, mert ők biztos védelmet jelentenek neki. Mivel sokat piszkálja a többi majmot, nincs jóban velük ‒ mondta Trine, aki a szakmáját tekintve állatkerti gondozó. Peru előtt Hollandiában, egy majomparkban dolgozott.
‒ Most Fiona a te kisbabád ‒ magyarázta az önkéntes, miközben a maki Laci ölébe bújt. Később Fiona lerágott egy ágat, kinyitotta róla a kókuszdiót, és a férfi kezébe tukmálta. Amikor később egy másik majom barátkozott volna velünk, féltékenységből durván elzavarta.
Az önkéntesek épületei cölöpökön álltak, mert az Amazonas tavasz végén elárasztja a tájat, olyankor a majmok csak a fákon és a háztetőkön ugrálnak, az önkéntesek pedig csónakkal közlekednek. Ennek kapcsán az egyik barátom elmesélte, amit egyszer a dzsungelben hallott az őslakosoktól: szerintük amikor a folyó elönti az erdőt, az anakonda úgy vadászik a majomra, hogy vízgolyót köp rá, lelövi a fáról, utána kapja el.
Az óperencián és a komfortzónán túl
Iquitost a közelmúltig csak repülővel vagy hajóval lehetett megközelíteni. Az óriási híd, amelyen a dübörgő forgalom mellett mindig szelfiznek a szerelmesek, néhány éve épült. Azon át jutottunk el a Picuro Yacu nevű faluig, ahonnan még fél órát gyalogoltunk a dzsungel gyomrába. Ott napokig élveztük Luis Pinedo és családja nomád vendégszeretetét. Luisék huitoto őslakosok. A faházunk oldalát csak szúnyogháló borította, a lépcsőnél levedlett kígyóbőr hevert. A szobánkat csiga, gekkó, lepke és a háló ellenére irdatlan sok szúnyog látogatta. A hatalmas eső és sár miatt gumicsizmát hordtunk.
Térerőnk nem volt. Az áramot csak a konyha épületébe vezették be, mi gyertyával világítottunk, fürdeni térdig érő patakban tudtunk vödörrel. Igyekeztem úgy merni a vizet, hogy halat ne öntsek vele magamra. A házigazdánk egyik vejét és unokáját többször láttuk puskával, egyszer lőttek maguknak egy óriási rágcsálót vacsorára. Az erdő legidősebb fája ötszáz éves és ötvenméteres, már akkor élt, amikor a négyszáz éves Iquitosnak még nyoma sem volt. Eddig egyetlen ember jutott fel a tetejére, méghozzá egy magyar: Feri. Nyílpuskával lőtte fel a kötelet, úgy húzta fel magát.
A civilizáció előtt a huitotók embert is ettek, mert akkoriban még nem fértek hozzá annyi állati fehérjéhez, mint a hódítások után, amikor már elterjedt például a csirke vagy a szarvasmarha. Aztán beköszöntött a béke, napjainkban a huitoto kultúrát már a spiritualitás, illetve a természettel való szoros kapcsolat jellemzi. Viszont nagy az elvándorlás, és egyre kevesebben őrzik a hagyományokat.
‒ A fiatalok úgy másznának fára, hogy a gyökere vagy a töve helyett a közepén akarják elkezdeni ‒ szemléltette a jelenséget Luis. Nála ismertük meg a
Németországban élő lengyel lányt, Olát is. Másfél éve járja a világot egyedül. Az egyik legkedvesebb emléke az volt, amikor egy kis dél-amerikai szigeten idegenekkel táncolt úgy, hogy a zene a telefonjáról szólt. Pszichoterapeuta, az utazásai közben online rendel.
A taxis kétszer csenget
Az utolsó iquitosi estémen beültem egy étterembe. A felszolgálók csak spanyolul beszéltek, viszont rendelhettem angol étlapról is. Azon rámutattam a zöldséges rizsre, a mosolygós pincér pedig mellé tette a spanyol nyelvű étlapot, kiszámolta, hogy azon az oldalon ugyanabban a sorban milyen étel szerepel – és kihozott egy csirkés tésztát. Később az eresz alatt egy órát vártam arra, hogy elálljon a szakadó eső. A mellettem álló fiatal rendőr egyszerűbben megoldotta: a távolból odasípolta magához a férfit, aki éppen egy bank bejáratánál árult esőkabátokat, és vett tőle egyet.
Hazafelé a repülőgépem reggel fél hétkor indult. Mamita hajnali háromra megrendelte nekem a motocart, ám a sofőr annyira lelkes volt, hogy már fél
órával korábban felcsengette a házat. Az, hogy a rep-tér négyig zárva, már csak ott, a sorompónál derült
ki. A sofőr unszolására az őr beengedett a kapun, majd elvonult a bódéjába aludni, én pedig a műanyag székéről, a kutyája mellől bámultam a fekete tócsába csobbanó esőcseppeket.
Fotó: Getty Images, Pór Attila, Profimedia.hu, Unsplash / Enzo sartoritdid
