Egyre jobban szerettünk öltözködni! És egyre többet költöttünk is rá. A tizenévesek az evésről is lemondtak volna, csak valódi farmert vásárolhassanak, ám a szocialista könnyűipar sokáig nem tudott megbirkózni az indigókék vászonnadrág előállításával. A farmert egyébként öltönyre és nyakkendőre kellett cserélni, ha valaki például az Ifjúsági Parkban akart zenét hallgatni vagy táncolni: kizárólag ebben az egyenruhában engedték be a fiúkat. A rendezők, sőt a rendőrök is árgus szemmel figyelték a fiatalokat: a farmeresekre különösen haragudtak. A nyugati életszemlélet fertőző mételyének tekintették az egykori tehenésznadrágot, és nem tűrték a fiúkon a hosszú hajat sem. Az Élet és Irodalom 1971. szeptemberi számában panaszolta egy gimnazista, hogy az évnyitón az igazgató a beszédében azt állította, a haj hosszának növekedésével egyenes arányban válnak a fiatalok a szocializmus ellenségeivé…
Hiába tiltották, a szellem már kiszabadult a palackból, nyugati beatzenét, Beatlest, Rolling Stonest, Bee Geest hallgattunk, ezekre táncoltunk, úgy akartunk kinézni, ahogy a zenészek és a rajongóik.
Nem volt egyszerű, mivel a pesti és vidéki nagyáruházakban csak tucatáruk lógtak a fogasokon. Sok nézegetésbe, fáradságba került, ha az ember divatosan akart öltözködni! A pamuttrikók ez idő tájt léptek elő tengerészgyalogos-alsóingből divatcikké. Persze nem a fehér, hanem a feliratos, színes pólóért voltunk oda. Ilyesmit állami üzletekben hiába kerestünk, de az egyre szaporodó maszek butikokban, rossz minőségben, gyenge anyagból, ám divatos színekben, jó pénzért megvásárolhattuk. Ügyes kezű bátyám stencillel készített menő pólókat: St. John College felirattal például – irigyelték is az osztálytársaim.
Nagyon szerettük a népművészeti motívumokkal hímzett blúzokat, a hippistílus szelíd változataként. Nekem fehér alapon tarka kalocsai és fekete alapon fehér hímzéses darabom is lapult a szekrényben. Az évtized elején egy osztálytársam hozta ajándékba az első forrónadrágomat: a londoni bolhapiacról származott, bordó bársonyból készült, szuperdivatos és igen rövid volt.
Divatba jöttek a harsány színek! A műszálas dzsörzéruhákat a szivárvány minden árnyalatában gyártották, házibulikban, beatkoncerteken ilyen tarka cuccokban villogtunk. Menő volt az op-art minta, a kockás, a virágos anyagok, újdonságnak számított a kordbársony és a kötényruha.
Az Alkalmi Áruházból a Hófehérkébe
A várost járva ma is tudom, hová néztem be rendszeresen, ha valami divatkincsre vágytam. Az Alkalmi Áruházakban – főleg a legnagyobb üzletben, a Rákóczi tér közelében – majdnem mindig találtam valamit. Itt árusították ugyanis az itthon maradt, kis szériás, kis hibás, és ezért sokkal olcsóbb darabokat. Ekkoriban több nagy ruhagyárunk, például a Május 1. is nyugati cégeknek dolgozott, bérmunkában. Kinti alapanyagból, külföldi szabásmintával, magyar varrónőkkel. Szerettem a Hófehérke boltokat is, gyerekruhákat árusítottak ugyan, de a 164-es méret bőven jól állt rajtam. Itt, az akkori Népköztársaság útján vettem életem első irhabundáját, ami a hetvenes évek ikonikus darabja volt. Rövid, karcsúsított, alul, középen és nyakban is bárányszőrme díszítéssel. Az árára is emlékszem, 4600 forintot kellett érte leszurkolnom, amit igencsak megérzett fiatal házasként a családi költségvetésünk, 1976-ban. Én még egyetemre jártam, a férjem első fizetése pedig úgy 2700 forint lehetett. Ez olyan, mintha ma félmillióért vennék kabátot – ami persze eszembe sem jut…
S hogy mit viseltünk a lábunkon? Színes és – ha hozzájutottunk – mintás harisnyanadrágot a miniszoknya alá, vágott orrú, pántos lakkcipőt, vastag talpú klumpát, esetleg bézs bőrből készült Alföldi papucsot és csizmát. Nagyot robbant a divatban a lábszárra szorosan tapadó, csillogó harisnyacsizma, amit sokáig csak Ausztriában lehetett kapni. Néha-néha azért a hazai üzletekben is feltűnt egy-egy nyugati importból származó, különleges lábbeli. Édesanyám egyszer egy csodaszép, olasz arany szandállal lepett meg: a Francia Intézet évzáró buliján billegtem benne boldogan, magam varrta, puffos ujjú, türkizkék ruhámban.
Párizs és Moszkva a Nők Lapjában
A hetvenes évekbeli Nők Lapja divatoldalait lapozgatva azonnal feltűnik, milyen sok kézimunkát, kötés-horgolás-hímzés leírást közölt a lap. Pulóver, szoknya, sőt fürdőruha készítésére is buzdítottak a szerkesztők, bár a megvalósítást kissé nehezítette, hogy jó fonalat csak ritkán lehetett a vasfüggönyön innen vásárolni. Egyszerű szabásmintát is találtam, a kor neves divattervezőinek rajzaival, hobbivarrónőknek.
Rendszeresen mutatott be az újság kismamaruhákat, jól mosható, apró virágos, oldalt-hátul bővíthető, mell alatt szabott modelleket. Milyen jó, hogy ma már nem kell takargatniuk a várandós nőknek a domborodó pocakjukat!
Egy 1976-os számban Változatok nadrágra címmel a Magyar Divatintézet modelljeivel találkoztam. Egyenes vonalú, kék farmert, pávakék bársonyból készült alkalmi nadrágot, virágos, széles szárú nadrágszoknyát és ballonsortot viseltek a kor neves manökenjei. Egy másik lapszámban egyenes szabású kabátot, pliszírozott szoknyát, tunikát láthatunk, a nyakban pöttyös kis kendővel – Párizsból, sajnos fekete-fehérben. A Magyar Divatintézet trendtippjeit viszont színesben élvezhették az olvasók. E szerint divat a raglánszabású kosztüm, valamint a színt ugyanannak a színnek más árnyalataival viselni. A legtrendibb anyag a bársony, a legmenőbb díszítés a népművészeti.
Az egyik őszi számban Vendégünk a moszkvai GUM áruház címmel készült divat-összeállítás. Megtudhatjuk belőle, hogy ezen a télen a legdivatosabb szőrme a vörösróka, s hogy nagy sikert aratott a budapesti bemutatón az ezüstróka prémmel díszített, matyó hímzéses kabát.
Érdekes kis divatcikket találtam Kinek öltözködünk? – Körkép Párizsból címmel. „Karl Lagerfeld 38 éves divatszabó: – Szerintem mindenki elsősorban önmagának akar tetszeni… Soha nem volt ennyi csinos ruha, mint most. És soha ennyi csúnyaság… Az a nő öltözködik jól, aki ösztönösen megtalálja
a maga fortélyait, ha úgy tetszik, stílusát.” Lagerfeld nagyon érezte, tudta a divatot. Minden szava igaz ma is.
Fotó: Fortepan / Bauer Sándor, Urbán Tamás, Mti / Bara István
