Évekkel ezelőtt az Etyeki Pikniken megláttam, megszerettem és megvettem egy zöld kerámia edényalátétet. A meseszép darabokat egy kedves hölgy és egy értelmileg sérült fiú árulta, akik elmondták, hogy a Fészek napköziben fogyatékossággal élő emberek készítik ezeket a szépségeket. Írni kellene róluk, gondoltam.
A „Fészek” Fogyatékosok Nappali Ellátója, ahogy a nevéből is kiolvasható, nem bentlakásos intézmény. Tíz környékbeli településről érkeznek ide reggelente a közösség tagjai, és maradnak délutánig. Annak idején érintett szülők és Hagyó József, a Jézus Kistestvérei kongregációhoz tartozó szerzetes atya vásárolta a telket, melyen egy száz négyzetméteres régi ház állt melléképületekkel. Sokféle kézműves tevékenységet kipróbáltak, végül a kerámiázás mellett döntöttek.
– A civil szervezet a telket és az épületet egy idő után a városnak adta, a város pedig uniós pályázatból egy EU-s szabványnak megfelelő műhelyt alakított ki benne – meséli Kovács Mária, az intézmény vezetője. – Államilag finanszírozott intézmény vagyunk, fenntartónk a zsámbéki Premontrei Női Kanonokrend. Van alapítványunk is, így nőttek az esélyeink pályázni, terápiás és fejlesztő eszközöket beszerezni.
Járnak hozzájuk autisták, látás-, hallás- és mozgássérültek, Down- és Williams-szindrómások, értelmileg akadályozottak. Sokan közülük halmozottan sérültek. Mégis tudnak, sőt szeretnek dolgozni. A kerámiatárgyak készítésén túl méhviasz termékek is kikerülnek a kezük alól, sőt bedolgozást is vállalnak.
– Az egyik cég a szállítóleveleit hozza ömlesztve, mi pedig sorba rendezzük – magyarázza Erdős Magdolna, akit mindenki csak Magdusnak hív, és akivel Etyeken is találkoztam. – Összerendezés után Excel-táblázatba rögzítjük a számlákat, és bejelöljük a hiányzókat. Egy másik helyről zacskókat kapunk, azokat kell tizenegyesével összehajtogatni és összecsomagolni. A munkafolyamatot apró részekre bontjuk, mindenki azt végzi, amit a képességei szerint rá lehet bízni. Közben zene szól, vagy hangoskönyv, tudunk beszélgetni.
Szépségek kicsiny boltja
A Fészek valóban egy fészek. Melenget, véd, segít, nevel és erősít. Az ajtón látható heti órarend szerint sok mindent lehet itt, csak unatkozni nem. Van Biblia-óra, többféle beszélgetőcsoport, az egyikben éppen a farsangi élményekről, kedves jelmezekről társalognak.
– Nagyon fontos minden, ami mozgás, mozgásfejlesztés – emeli ki az intézményvezető. – Gyógytorna, jóga, délelőtti és délutáni levegőzés, ezek nem maradhatnak el.
Most is éppen a délelőtti udvari sétáról érkeznek vissza a fiúk és lányok. A Fészekben zömében dolgoznak, nemcsak vigyáznak rájuk, hanem abban támogatják őket, hogy képességeiket, készségeiket, értékeiket fejlesszék, és mindannyiunk javára kamatoztassák. Mindannyiunk javára, mondom, mert a helyben működő kis kerámiaboltjuknak még az év eleji kínálata is lefegyverző. Nincs mese, gyönyörű tárgyakat készítenek. Bútorgombtól a tükörig, madáretetőtől a hűtőmágnesig van minden. Hűtőmágnesből piros szív, zöld traktor, gitárok, vitorlások, halak. És papucsmécses, fokhagymareszelő, tányérok, tálak, meg persze edényalátétek.
Ákos, Fecó, István és a többiek a sétából visszatérve már felvették a kék kötényt, hogy folytassák a munkát. Fecó vékony agyaglapra fekteti a sablont, lassan, megfontoltan vágja körül egy éles késsel.
– Ez olyan kis tábla lesz fűszerkertbe – magyarázza.
– Mire kell figyelni, Fecó? – kérdezi a műhelyt vezető keramikus, Varga Zsuzsanna.
– Hogy egyenesen álljon a kés – válaszolja a fiú, és megigazítja a kezében a szerszámot.
Ákos egy kerek kerámiaalapra rakja fel az apró, szirom formájú mozaikokat, így készül a híres edényalátét. Ha kész a kép, fugával töltik ki. Sok tárgynál alkalmazzák ezt a technikát, hiszen az apró mozaikok szaggatása, festése, kirakása, a munka monotonitása ideális az itt dolgozók számára.
Van még ilyen munkahely?
Azelőtt vásárokon árultak, de ezt a Covid felülírta, így nekiálltak a webshopot fejleszteni. Néha azért részt vesznek vásárokon is, de mivel itt a boltjuk, a legtöbben ide jönnek és helyben válogatnak. A tavalyi bevétel már szép pénzt jelentett az alapítvány számára.
– Már január másodikán elkezdjük a karácsonyi darabokat készíteni – mondja Zsuzsanna, és a szekrényből előveszi a már elpakolt ünnepi termékeket.
Láttam egy olyan házikót…!
Finom szürkére festve, mégis mézeskalács házat formázva, mögötte a mécsestartó kis öble. A fény a kis ablakokon derenghet át… Nekem olyan kell, döntöm el, és hazajőve megnyitom az idei karácsonyra írt jegyzeteimet: Kis ház – Biatorbágy, ezt rögzítem. Ebből is kiderül, és szerencsére láthatják a képeken is, hogy aki az itt készült tárgyakból vásárol, annak nem kell a jó szívére apellálnia. Elég az ízlésére.
– Ezt a tányért én csináltam – mutat István egy, a kék árnyalataiban játszó, elegáns, gömbölyded tányérkára. És tényleg az van alá írva: István-tányér. Mellette Csaba-tál, Norbi-tál, így mindenki tudja, kinek a keze formázta a darabokat. Öt, kilenc, tíz éve vannak itt mindannyian, igazi csapattagok. Bár azon, hogy munka közben a Retro vagy a Petőfi Rádiót kellene-e hallgatni, össze tudnak vitatkozni.
– Én vagyok itt a legrégebbi bútordarab – mondja büszkén Balázs, akit nem a szülei hoznak autóval, hanem egyedül utazik busszal Budapestről. Ő a kiszáradt darabokat csiszolja, velük együtt néha az ujját is. Nagy baj nem lehet belőle, mert nevetve meséli, hogy igen, néha történik ilyen.
Külön kis helyiségben írókázik Piroska, tanítónő volt, és népi iparművész. Egy, az ízületeit is megtámadó betegség miatt százalékolták le, és vált megváltozott munkaképességűvé. Kétségbe volt esve, hiszen egyedül nevelte középiskolás gyerekét. Akkoriban a tollat sem tudta megfogni, de mióta itt dolgozik, még az állapota is javult. Az ő finom és míves mintái nagyon sokat adnak hozzá az itt készült tárgyakhoz.
– Amikor először jöttem ide, kicsit féltem, mert addig nem volt tapasztalatom sérült emberekkel – meséli. – De olyan szeretettel fogadtak…! Ez a műhely áldás az életemben, itt állandóan dicsérnek, elismernek. Néha a vezetők csak megállnak a hátam mögött, nézik, gyönyörködnek. Hát van még ilyen munkahely? És az a kedvesség…! Azt mondja az egyik kislány: „Piroska, ma nagyon jó napom lesz.” „Miért, Andikám?” „Mert láttalak.” Hát hol hall ilyeneket az ember?
Állatkertről állatkertre
A folyosó falán kerámialapokból és -levelekből egy nagy fát állítottak. Minden levélen egy név, azok nevei, akik a harminc év alatt a kerámiaműhelyben, egyáltalán a Fészekben dolgoztak. Mellette a nyári tábor képei évek szerint rendezve, tablókon. Az is az év egyik csúcspontja. Öt napra szokták megkapni a város fonyódligeti üdülőjét, olyankor megy a fürdés, a buli, a hajózás, gyűlnek az élmények.
– Hát tudja, legjobb olyankor a strand – kezdi a választ megfontoltan Ákos, amikor a táborról kérdezem. Elgondolkodik, rövid időre felfüggesztve a mozaikok felrakását. – Meg úgy az étkezések. Az, hogy reggel szendvicsezünk, aztán átmegyünk ebédelni. Meg persze a buli és a filmnézés.
Egy pici szobába is bekopogunk, az autista Marci felségterületére. Szüksége van külön kis helyiségre, ahol elmélyülten és alaposan festegetheti az apró mozaikokat. Most éppen fehérrel dolgozik, de olyan szabályos sorokba rakja le a kész darabokat, mintha gép rendezte volna el. Marci a szobában nagy rendet tart, nehezen viselné, ha hozzányúlnának a tárgyaihoz, munkadarabjaihoz.
– Ez az én törzshelyem – mondja, és amikor megjegyzem, hogy senki nem nézné negyvenhét évesnek, azt feleli, igen, ő nagyon fiatalos kinézetű, és az is számít, hogy most megborotválkozott. Nála nem szól zene, jobban kedveli a csendet. Miután kiderül, hogy nagyon szeret állatkertekbe járni, mesélek neki egy asszonyról, aki árva elefántbébiket nevelt fel. Létrehozott egy…
– Létrehozott? Hogy hozott létre? Elefántgyár nincs – szól közbe, és mesél a hímek és nőstények szerepéről a szaporodásban. Marci a nyári szabadsága alatt vonatra és buszra ül, ha kell, szállodai szobát vesz ki, és végiglátogatja az ország állatkertjeit. Van egy füzete, abban vezeti, hol milyen állat született, hogyan változott az állomány tavaly óta.
Még benézünk a nappaliba, a nagy asztal mellett Gergő, Enikő, Lili, Zsomi és Tomi üres papírokra nyomdáz karácsonyi motívumokat.
– Decemberben egy cég hívott meg minket úgynevezett segítő vásárra, és egy hölgy, aki vásárolt a csomagolópapírból, látta a mellette lévő cédulán, hogy azokat Zsomi készítette. Meg akarta ajándékozni, és küldött neki egy pár szép bőrkesztyűt.
Gergő is részt vesz a nyomdázásban, kerekesszékében ül az asztal mellett. Az ő története eltér a többiekétől, mert nem születése óta sérült.– Nyolcadikos voltam, amikor agydaganatom lett – mondja, és elmeséli a reggeli hányásrohamtól a későbbi szemfenékvizsgálaton át a műtétig és a kemoterápiáig a történetét. Edzőterembe jár, autó- és hajómodelleket épít, és ő a Fészek feltalálója. Most azon morfondírozik, hogyan lehetne olyan nyomdapárnát készíteni, amitől nem lesz tintás az ember ujja.
Negyvenen járnak ide nap mint nap, ennyiből is látszik, hogy mindenki külön egyéniség, az átlagnál nehezebben formálható szükségletekkel. A Fészek vezetői, munkatársai örömmel figyelik, hogyan változik a fiatalok családban elfoglalt helye. A szülők, akik érthető módon óvják a sérült gyereküket, idővel másképp néznek rájuk. Hiszen ez a gyerek dolgozik! Milyen ügyes, szorgalmas, még pénzt is keres. Igen, pénzt, hiszen a négyórás minimálbért mindenki megkapja, aki elvégzi a feladatát. És ők elvégzik.
Fotók: Bielik István
