Foci-világbajnokság van, meccsek egymás után. Áldozat időt szakítania rám?
Az, mert nagy rajongója vagyok a futballnak, sok meccset nézek, és nem csak vb idején, de tudja, az ígéret…
Rövid leszek. Készül az év végére?
A karácsony családi körben zajlik, gyerekekkel, unokával, halászlével, töltött káposztával. Az 1996 óta minden évben szokásos Fenyő Ünnep 2022-es koncertje pedig egy fergeteges buli a BOK Sportcsarnokban. Az évfordulós évre bővebb műsort terveztem, új dalokkal, melyeket az elmúlt három évben írtam, és tettem közzé különféle csatornákon.
Mozgalmas volt a hetvenötödik éve?
Nincs okom panaszra. A Margitszigeten volt a hagyományos szabadtéri koncert, és több mint harminc településen jártam a nyáron – Győrtől Szolnokon át Debrecenig –, mindenütt nagy szeretettel fogadtak.
Nagy színpadon, kis művelődési házban egyaránt csodás lehet a rajongók közt.
A rajongó szót nem szeretem, elcsépelt, már mást jelent, mint a pályám elején. A közönségemmel csodás. És a követőim között is, akik érdeklődnek, szeretik a rock and rollt, a zenémet, kíváncsiak rám, és eljönnek a koncertjeimre.
Nem lesz kicsi a BOK csarnok?
Szeretem a kisebb tereket, jobban beénekelhetőek, és megmozgatják a közönséget. Ez számomra fontos és inspiráló, jó játék. Szeretek közel lenni azokhoz, akik ott vannak, mert komfortos, bensőséges a kapcsolat.
Fizikailag készül? Edz?
Semmi extra készülés nincs, én úgy sportolok, hogy focimeccset nézek.
Nem is rúg labdába?
Az aktív futballozásnak tizenhét évesen véget vetett egy sérülés. Az edzőm mint ballábast csalogatott vissza, de nem mentem, viszont a szeretet, a rajongás, a drukk megmaradt, annyira, hogy letettem egy bírói vizsgát.
Kapcsolódó: Kvíz: Mennyi mindenre emlékszel a Táncdalfesztiválokból?
Nem edz, de a hangszereit ugye babusgatja kicsit?
A zongora, a gitár nem napi társ már, de időnként játszom. Skálázni a nagy koncertek előtt szoktam, bemelegítésként, hogy jobban bírjam hangilag. Mostanában inkább írok. Dalokat és könyvet az életemről. Száz oldallal már megvagyok, de még messze a vége.
Két hónapja látható az új klipje, melyben egy fiatal lánnyal énekel együtt.
A Covid hozta bezártságban született egy színdarabom, ha úgy tetszik, zenés játék, régi és új dalokkal. A történet csúcspontján hangzik fel a főhősnő dala, a Szerelmes vagyok az életbe. Bencsik Tamara énekli, aki a 2008-as Megasztárban lépett föl, és ott én zsűritagként méltattam.
Hotel Menthol. Aranycsapat. Made in Hungária. Láthatjuk valahol az új zenés játékát is?
A fiókom őrzi; még nem. Megírtam, eltettem. És nem csak ez az egy van a fiókomban.
Fióknak írni rossz. Egyfajta belső sírás.
Nem! A fióknak írni nem rossz, az is alkotás, mert lehet benne gyönyörködni, és ha csak egy embernek tetszik, aki én vagyok, az már jó.
Kérdezhetek a dalszövegeivel?
Igen.
Mikor csavarta föl utoljára a szőnyeget?
Én? Soha! Még egy bulira sem. De a dal nem is erről, nem rólam szól… Tizenkilenc voltam, amikor írtam, húsz, mire ismert lett, és ma is szeretik.
Az aktív éveit miért 1967-től számolja?
Az a Hungária alakulásának éve. Előtte is játszottam, de akkortól vettem komolyan.
Itthon van néha buli?
Az mit jelent? Zenélést, üldögélést, dumálást vagy iszogatást?
Ezt így együtt.
Mind előfordul.
Játszani nem szeret?
Az élettel. A kártyához nincs türelmem, nem áll rá az agyam. Társaság, futball, nagyjából ennyi.
Büszke a felfedezettjeire?
Mindegyikre nagyon, hiszen egyedi, különös szakmai és baráti kapcsolatok voltak, és azok ma is. Például Szandi a mai napig Dió lányom egyik legjobb barátnője, és családilag is összejárunk.
De például Szikora Robival megromlott a kapcsolatuk annak idején.
Az nagyon régen volt, és amikor elment, valóban volt „öri-hari”, de hála istennek, nem tartott örökké. Ott voltunk egymás koncertjein, hetente legalább egyszer dumálunk, köszi, jól vagyunk!
Önnek sokan lehetnek hálásak.
A hála az egy furcsa dolog. Az emberekkel sok minden történik, és akadnak, akiknél egyszer bekövetkezik az a fajta állapotváltozás, hogy hirtelen sikeresek, ismertek lesznek. Ezt követően kezdik elhinni, hogy ezt saját maguknak köszönhetik. És igazuk van. A felfedező nem fontos, és az sem, hogy addig a kutya sem törődött velük. De erről ne beszéljünk.
Fenyő Miklóst ki fedezte föl? Vagy csak egyszerűen kinőtt a Szent István parkból?
Valahogy úgy. Mikor hazajöttünk az Államokból, komoly tizenhárom éves voltam, nem gyerek. Aggódtak, hogy „amerikás” lettem. Így mondták. És valóban, hatott rám az a társadalom, hiszen a legfogékonyabb éveimet ott éltem. Kaland volt hazajönni, de néhány hét után megéreztem, rájöttem, itt minden más, mindenbe beleszólnak.
Nem törte össze?
Nem, mert az elmenetelt – amit sejtettem a fejem fölött zajló párbeszédekből – és a visszatérést is kalandnak fogtam föl. Közben olyan élményhalmazt kaptam, ami kiirthatatlan. Vagánykodtam, szemtelenkedtem, ellenállást éreztem. Lázadtam, mert lázadó vagyok, és – amíg képes vagyok uralni – ki is mutatom az érzéseimet.
A zene, a rock and roll is ennek a része volt, de ez mind ott van a Made in Hungária című darabban, Tasnádi István megfogalmazásában.
A József Attila Színházban újra műsorra tűzték, februárig nincs jegy.
A rendező – Lengyel Ferenc – remeklése, meg a szereplőké és a stábé. Örülök, hogy újra játsszák.
Fekete Gábor alakítja Rickyt – a fiatal Fenyőt. Kemény szerep. Milyennek látja?
Gábor jó választás, tökéletesen énekel és táncol, nagyon tehetséges színész. Ezt azon a néhány próbán is láttam, melyre beültem.
Azt mesélték, nem adott tanácsokat, nem szólt bele semmibe, pedig a színpad nem ismeretlen terepe.
Nem, de másképp a terepem, annak ellenére, hogy a 2001-es ősbemutatón – ami szintén a József Attila Színházban volt – magam is szerepeltem. És szólni akkor szoktam, ha kérdeznek.
A Made in Hungáriában Vera a szerelme. Ő valós személy?
Igen, őt vettem feleségül, ő a gyermekeim anyja. Ágnes Veronika, már sajnos nem él. Amikor elmeséltem Tasnádinak a történetemet, ő adta a főhős lánynak a nevet: Vera.
Kamaszként, New Yorkban hogy jutott el előadásokra, koncertekre?
Rábíztak az unokanővéremre, aki cipelte Mikikét mindenfelé. Így láttam fesztiválokat, utcazenészeket, Jerry Lee Lewist. Apám klasszikus koncertre vitt, a fiatal Leonard Bernsteint hallgattuk, aki Gershwint játszott.
Ámult a tanti, amikor megtudta, mi lett Mikikéből?
Amikor huszonöt éve eljött Magyarországra, csodál-kozott, mennyien ünnepelnek.
Ötven volt akkor, és rengeteg nő imádta. Miklós! Maga megfordul az utcán egy nő után?
Ha gyalogolok, természetesen. Mindent ugyanúgy csinálok, mint huszonöt évesen, csak lassabban.
Régen a villamoson születtek a dalai. Mikor ült a 6-oson?
Tíz éve egyszer, amikor már ingyen lehetett, kipróbáltam. Egyébként gyalog vagy autóval járok.
Ha gyalogol, körbeveszik az utcán a nők?
Előfordul. A korosztályombeli hölgyek. Persze nem olyan gyakran, mint harminc éve.
Sok imádót mondhat magáénak?
Nem striguláztam, nem tudom, hogy sok vagy kevés volt-e. És azt sem, hogy kihasználtam-e a színpad, a reflektor adta előnyöket, de használtam, a közös örömünkre.
Azt feltételezem, mindig úriemberként viselkedett a hölgyekkel. Jól gondolom?
Nem, nem mindig. De sokszor meg igen.
Bántja?
Talán. Kicsit. De nem visel meg. Olykor előfordult, hogy jobban átgondoltam a férfi szerepét, és azt hiszem, érzelmi biztonságot nem nagyon voltam képes nyújtani.
Régen, 1974-ben megénekelte, hogy semmit nem értett a szerelemből.
Akkoriban az igaziból tényleg nem értettem semmit. Az igazi egy másik kategória, mint az ifjúkori.
Az igazihoz hány évesnek kell lenni?
Nekem kellett huszonhat-huszonnyolc év. Akkor nősültem, és egy évvel később gyerekünk született. Akkor értettem meg, mit jelent biztonságot nyújtani egy családnak. És higgye el, nagyon törekedtem rá, bár igaz, nem mindig a legnagyobb sikerrel.
Vádolja magát?
Nem, mert az adott időben, az adott helyzetben és adott helyen olyan voltam, amilyen voltam. És ezt nem lehet semmissé tenni, mert az akkori önmagamat éltem meg, és az akkorival én egyetértek, még akkor is, ha esetleg félrecsúszott valami. Nem haragszom magamra, a hibáimat elismerem, tudomásul veszem, de ehhez már kell egyfajta bölcsesség, amit az idő adott meg.
Szépen fogalmazott akkorról és mostról. Maradjunk az akkornál. Szédítő, hódító, mámorító, csábító, énekelte a Csókkirályban. Mi mennyire jellemezte?
A csábító, a szédítő nagyon, kicsit a hódító is, de a mámorító az nem.
Hotel Menthol, Casino – elkapta néha a játékhév?
Jogos a kérdés, ám a dal fantáziajáték. Kaszinóba egyszer a feleségemmel mentem, Bécsben játszottunk, de nem tetszett. Ági lelkes volt, élvezte, nyert pár száz schillinget, tervezte, vesz egy szép cipőt, és ennyi. Többször jártam Las Vegasban, de ott sem játszottam, színházba, show-kra mentem, vagy musicalt hallgattam.
Ott sok multimilliomos dzsesszdobost láthatott. Itthon habverőt forgató dobosról énekel. Van kedvenc süteménye?
A tiroli almás rétes volt, de amióta szólópályára léptem, harminchat évesen, nem ettem édességet.
Szólókarrier és rétesek? Hogy függ ez össze?
Akkor volt rajtam némi túlsúly, magyarul elhíztam, és meg akartam mutatni, színpadképes vagyok, jól nézek ki. Diétáztam, fogytam, és szép lassan leszoktam az édességről. Elképzelhetetlen, hogy egy fantasztikus magyaros, olaszos, ebéd vagy vacsora ízhalmozását elrontsam édessel, ami semmit nem jelent számomra.
Pedig az élet édes.
Az igen, de másképp édes.
Főleg gyermekkorban. Önt elkényeztették?
Anyai részről volt ilyen törekvés óvodás, kisiskolás koromban, de apairól nem, soha. És e kettő majdnem kioltotta egymást. Anyám féltett, de az amerikai évek megváltoztatták, lazább, felszabadultabb lett.
A fia meg elkezdett zenélni.
A parkban a srácokkal. Tíz, húsz, később már klubokban akár háromszáz ember előtt is. Anyu már akkor, a legkisebb sikerek idején büszke volt. Örült, támogatott, talán érezte, hogy az előadókészséget tőle örököltem.
Sosem mondta, Mikikém, ezt ne tedd?
Volt olyan is. Az első cigizésem emlékezetes. Valaki beárult, mert ő nem láthatta. Hazamentem, és felelősségre vont: mit tettél, fiam? Semmit, hazudtam. A kis finom párnás kozmetikuskezével adott egy hatalmas pofont, csengett a fülem. Nem a tettért, hanem a hazugságért, mondta. Tizenhét lehettem.
A papa keményebb volt?
Nem szerette, hogy a rock and roll felé fordultam. A muzikalitásomat dicsérte, de nem fogadta el azt, amit csinálok. Semmibe vette a zenémet, nem tekintette munkának, felelősségteljes megélhetési forrásnak. Amerika meghülyített, mondogatta. Egyszer hazajött a munkából, és azt mondta: Gyere ide! Képzeld, három fiatal lány van az irodában, és ezek tőled autogramot akarnak a fotódra. Képzeld el! Ilyen emberek is vannak! Abban a „tőled”-ben minden benne volt.
Azt szerényen elhallgatja, hogy nyár elején könyve jelent meg?
Nem, büszke vagyok rá, a lányom, Dió szerkesztette. A 75 Magyar Népmese című kötetbe ötszáz dalomból válogattam, és leírtam a születésük körülményeit, kerestem sok-sok régi fotót.
Az utolsó oldalak egyikén azt éreztem, ez egyfajta elszámolás, vallomás.
Mindenki életében vannak döntéshelyzetek. Amikor el kellett válnom a hungáriás zenei játszótársaimtól, úgy döntöttem, folytatom, de egyedül. Nekem attól kezdve az a dolgom, hogy vallomásokat tegyek önmagamnak. És aki a szövegeimet dekódolja, nagyon megismer a dalaimból. Az tudja, van egy erkölcsi rendszerem, amihez tartom magam, ami nyilván a neveltetésemből adódik. Például nem verünk át senkit. Az adott szó áldott, azt nagybetűvel kellene írni, az kötelez! Ha azt valaki megszegi, kellemetlenné, keménnyé válok, mert ezt tetten lehet érni. És én ezt visszaolvasom minden olyan ember fejére, akikben ez nem maradt meg, rápirítok, ami kellemetlen. Népnevelés? Lehet.
A gyerekeit is így nevelte?
Igen, ők is így gondolkodnak. Betartják a játékszabályokat.
Mit árul el róluk?
Felnőttek, egyetemet végeztek, házasok, köszönik, jól vannak.
Az unokájáról hallhatok valamit?
Nyolcéves, csuda jó fej kissrác, fantasztikus a dumája. A Szigeten ő kísért föl a színpadra, és Diónak, a lányomnak azt mondta: ő nem zenélni, inkább beszélni szeret a színpadon. Gyakran találkozunk, a nyár jó részét a Balatonnál együtt töltjük. Élvezem a „papuságot”. És bár Balázs a neve, én Mikulásnak szólítom, amit élvez, különlegesnek tart.
A Dáci és Dió sem szokványos megszólítás.
A Dávidot és Diánát használtuk így; Dáci és Dió, és ők szeretik.
Mikulásnak van zenei érzéke?
Igen, a menyem tanítja zongorázni.
Jó érzés egy elégedett művészt, apát, nagypaput látni, aki tele van ambícióval, életigenlő.
Óriási disznóság lenne részemről, ha nem lennék elégedett az életemmel, a pályámmal, a közönségem szeretetével. Az utóbbi három év egyik dala, a Járom az utam, nem macskaköves utcáról, hanem rólam szól. Egy vallomás. Hogy a sorsommal nagyon bizalmas viszonyban kell lennem, valamint elégedettnek mindazzal, amit adni tudtam. És elégedett vagyok, mert mindig az érdekelt, hogy a közönség díjazza-e a zenémet. Panaszra nincs okom.
Azért egy nagyobb elismerés, egy Kossuth-díj már dukálna.
Ugyan már! Kérem, felejtse el ezt a kijelentését, eddig olyan jót beszélgettünk! Díjaz, elismer a közönség, és ez a fontos. Az a díj, amire gondol, az más. Azt lehet megérdemelni, és lehet kiérdemelni. A kettő közt nagy különbség van.
Hagyjuk. Inkább mondja: gondol az öregedésre?
Igen. És félek tőle.
Meddig lehet ezt csinálni?
Mit? Fellépést? Dalokat? Öregedést? Nem tudom. Hetvenöt vagyok, és az egyik dalomban ott van, már nem számolom az éveket, sem azt, mennyi volt és mennyi lesz. Szalad az élet, az utamat bejárom.
Holnap milyen napja lesz?
Nyugis. Másoknak talán furcsa. Éjszakába nyúlóan vagyok aktív minden szempontból, és ebből adódóan sokáig alszom. Déli egy és kettő körül jövök ki az ágyból, majd reggeli után bekapcsolom a tévét, mert még vannak meccsek.
Mit gondol, ha az Államokban marad, másképp alakul a pályája?
Ezt a jóistentől tessék kérdezni.
